A tökéletes pillanat

2013 október 1. | Szerző: Faith |

Terveket szövögetünk… Hisszük, hogy a nagy dolgok csak akkor történhetnek meg velünk, amikor készek vagyunk rá. Akkor ismerkedünk meg a Nagy Ő-vel, amikor a legszebb ruhánkban, a legdrágább cipőnkben, a legjobban sikerült sminkünkben, ellenállhatatlan parfümfelhőbe burkolózva lépünk ki az utcára. Már jó előre eltervezzük, hogyan esünk orra “véletlenül” pont mellette – persze csak finoman és nőiesen -, hogyan fog minket elkapni, mennyire hálásak leszünk neki, amiért megmentett minket egy újabb orrplasztikától, hogyan fog minket AZONNAL megcsókolni, hogyan vall nekünk szerelmet, mi pedig – egy kis kéretés után – hogyan ugrunk kecsesen a karjaiba, hogy utána hazavigyen minket a hajunkon megcsillanó nap fényében sütkérezve…

Aha, egy frászt! Mi történik, amikor szétment hajjal, lefolyt sminkkel, bőrig ázva és beázott cipőben igyekszünk haza a zuhogó esőben? Naná, hogy akkor találkozunk Vele, akinek a figyelmét már egy hónapja próbáljuk magunkra  irányítani.

És mit csinálunk abban a percben? Persze hogy átkozzuk magunkat, amiért nem vízálló sminket használtunk; az időjárást, amiért most lett szeszélyes; a divattervezőt, amiért nem tervezett vízállóbb ruhát; a rádiót, amiért nem kapcsolta be magát az időjárás-jelentéskor; vagy bárkit, aki él és mozog, amiért nem szólt, hogy esni fog és persze a sorsot, amiért most kellett ilyen csúnya tréfát űznie velünk.

És mit tud tenni az ember lánya, amikor elázott kutyának érzi magát?

Megpróbálunk lehajtott fejjel, arcunkat eső áztatta hajunk mögé rejtve, szinte lábujjhegyen járva, átázott cipőnk cuppogását tompítva elsurranni Mellette… Persze, hogy akkor vesz észre! Nem akkor, amikor a tükör szerint is elfogadható külsővel, ezer wattos mosollyal, szempillát rebegtetve megyünk vele szemben. Túl szép is lenne!

És mialatt igyekszünk a legáttetszőbbek lenni, azon  gondolkodunk, hogy Ő vajon mit gondolhat? Észre vett minket? Ránk ismert?

Reménykedünk benne, hogy nem. Olyan erősen reménykedünk, akarjuk, hogy kezdjen el egy autó dudálni, dörögjön az ég, jelenjen meg Chuck Norris vagy csak hisztizzen egy gyerek maximum hangerőn… A lényeg, hogy történjen bármi, ami akár egy percre is, de elvonja rólunk a figyelmet!

Mégsem történik semmi… A föld sem nyílik meg, a szél sem fúj el, de a jóságos tündérkeresztanya sem jelenik meg, hogy kihúzzon minket szorult helyzetünkből.

És akkor végignéz rajtunk… Igazából nincs sok látni való: a ruhánk ránk tapad, a kabátunk a nedvességtől nehezen lóg, a vakolat se takar már sokat, ráadásul a hajunk is előnytelenül nagynak mutatja a fejünket. És amikor már azt hisszük, hogy a durván odavetett “mit bámulsz?” használt és végre leráztuk, megkérdezi, hogy nem állunk-e be az esernyője alá…