Búcsú

2013 december 20. | Szerző: Faith

 

Azt hiszem, hogy ideje elbúcsúznom tőle.

 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy maradjon. Ha őszinte akarok lenni, nemcsak, hogy nem nyitottam felé, hogy nem engedtem meg, hogy kötődjön hozzám, de még el is üldöztem.

Nem érzem, hogy veszítettem volna bármit a nagyobb tapasztalaton kívül. Nem veszítettem szerelmet, főleg nem egy életre szólót. Igaz, vele repültem a legközelebb a Naphoz…eddig. Talán fájt, amikor lezuhantam, de közel sem annyira, mint az elmúlt tizenkilenc évem. Bár ezt két-három hónapja még nem így gondoltam.

 

Akkor azt hittem, hogy ennyire még senki sem bántott meg. De ma, most, ebben a percben rájöttem, hogy ez nem igaz. Bántottak már meg, vasöklökkel vertek szét bennem minden reményt, minden gyermek álmot. Hat évvel ezelőtt a megmaradt darabokat összeszedtem és féltett kincsként őriztem széthullott szívemben.

Próbáltam mindent újra összerakni, de a ragasztó nem akart megszáradni, újra és újra szétesett a kezeimben. Egy idő után jobb ragasztókat használtam, de elkövettem egy nagy hibát: mások kezébe adtam. Mosolyogva néztek rám, és biztosítottak róla, hogy jó helyen lesz náluk.

Szavak, szavak…mindig bedőlök nekik. Éveken át néztem, ahogy összeroppantják egy mozdulattal, és nem tettem semmit. Azt hiszem, hogy elveszítettem a reményt, hogy valaki anélkül tud a kezében tartani, hogy ne pusztítson el mindent.

 

Nem akartam érezni, hogy minden egyes alkalommal valamit elveszítek, hogy halványodom. Ezért azt tettem, ami nem járt túl nagy fájdalom: én magam törtem szét, vágtam a falhoz, tapostam el, égettem fel. Meghalt, eltűnt, elporladt, elpusztult…megszűnt létezni a Remény, a Hit, az Álom. A Bűntudat, a Fájdalom, az Üresség megmaradt.

Ott ültem a hamvaim mellett és nem éreztem semmit. Csak bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Nem ünnepelni akartam, hanem temetni. Valamit elveszítettem, valamit, ami tegnap még fontos volt és számított.

 

Hát fogtam egy ásót és eltemettem a múltat. Eltemettem a barátokat és az ellenségeket, a célokat, amiket feladtam és elértem, a fáradtságot és az energiát, a gyűlöletet, a fájdalmat. Azt hiszem, eltemettem magamat, mindent ami voltam és ami akartam lenni. Nem jelöltem meg, senkinek nem kell tudnia, hogy hol voltam, még én sem akarom tudni. Nem akarok hátra nézni, csak előre.

Mikor utoljára visszanéztem, hogy könnyek nélkül elbúcsúzhassak, valami megcsillant a földön. Egy darab volt belőlem, ami nem akart elpusztulni, egy aprócska fénylő darab. És akkor egy könnycsepp legördült az arcomon…lehet, hogy nem vagyok már az, aki voltam, de egy részem sohasem fog megváltozni, bárhogy is igyekszem elnyomni.

Lehet, hogy nem tudok hinni a szerelemben…Lehet, hogy nem reménykedem abban, hogy holnap minden szebbe lesz…Lehet, hogy nem álmodok varázslatról…De mindig feltétel nélkül fogom szeretni azokat, akik elkapnak, mikor túl közel kerülök a Naphoz.

 

Péntek 13

2013 december 14. | Szerző: Faith

Általában szeretjük a pénteket. Hiszen ez az utolsó nap, emberek! Nem kell többet a héten korán felkelni és órákat utazni a sötétben, csak hogy eljussunk az iskolába, a munkahelyre. Mivel nem kell másnap igába hajtani a fejünket, nyugodtan megengedhetjük magunknak, hogy sokáig nézzünk TV-t, olvassunk vagy elmenjünk szórakozni a barátainkkal.

De mi van akkor, ha a péntek 13.-ára esik? Ha megkérdezünk pár embert – főleg idősebbeket – vannak, akik történeteket  suttognak és ijedt szemekkel merednek ránk.

A tizenhárom alapból szerencsétlen szám (például nincs a szállodákban 13. emelet, az utolsó vacsoránál tizenhárman ültek az asztalnál, Ázsiában a 4-es szám halálos, ezért a 13-astól is félnek, hiszen ennyi a számjegyek összege, stb.); az ókorban pedig pénteken tartottak minden kivégzést, pénteken feszítették keresztre Jézust, azt mondják, hogy a  pénteken született állatok betegek lesznek, a pénteken varrt ruha pedig szét foszlik. Sokan babonásak, lóherés medált vagy lópatkót vesznek, ha pedig esik az eső egy ideig hagyják magukat elázni, hogy a balszerencsétől megszabaduljanak. Persze vannak szkeptikusok, akik szerint ezek csak kitalációk, tudományosan be nem bizonyított dolgok. Vajon kinek van igaza?

Emily az órájára nézett. Hajnali fél öt. A fájdalom ébresztette fel, már megint. Megpróbálta a bal lábát kinyújtani, de amint megmozdult belehasított a derekába a fájdalom. Egy hete érezte, hogy nincs valami rendben, tegnap pedig észrevett egy puklit a gerince tövében. Kemény volt és fájt. Nem bírt ülni, állni, menni, feküdni. És tegnap még be is lázasodott pedig két napja úgy érezte, hogy a gyógyulás útjára lépett. Úgy tűnik, tévedett.

“El kellene mennem az orvoshoz.” – gondolta, és –  habár nem szívesen – lassan, nyugger-néni tempóban felöltözött, és elindult.

Kinn hűvös volt, de a rendelőben már meleg. Mindenhol karácsonyi díszek, koszorúk és fénycsövek, elhitetve a betegekkel hogy biztonságban vannak. Ha náthás lett volna, talán át tudták volna verni, de a szagok túlságosan is emlékeztették rá, hogy hol van és miért jött.

Őt szólították. Az arca megvonaglott a fájdalomtól, ami a felállással járt. Ahogy belépett a rendelőbe legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. Az orvosa helyett egy, a húszas évei közepén járó, frissen diplomázott és borotvált helyettes ült.

– Jó reggelt, miben segíthetek? – nézett fel a papírok közül azokkal a kék szemeivel.

– Ööö fáj a gerincem. Illetve a gerincem…legalsó része. És lázam is van. – dadogta a lány.

-Kérem vetkőzzön le. – állt az orvos Emily mögé.

– Azt hittem, előtte meghív egy italra. – motyogta a lány miközben elfordult, hogy lehúzza a nadrágját. Lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, vagy a doki tényleg kuncogott? Igazából mindegy is, a helyzet így is elég gáz. Szinte bele bizsergett, ahogy a férfi a bőréhez ért. Nem is emlékezett rá, hogy mikor ért hozzá valaki ennyire  figyelmesen, még ha csak kötelességből is tette az illető. Pedig nem bánta volna, ha lett volna valakije, akihez haza mehet egy fárasztó nap után. Vagy akit felhívhat az éjszaka közepén. Vagy…annyira elkalandozott, hogy szinte meg sem hallotta a kérdéseket, amiket az orvos intézett hozzá.

– Ez fáj? És itt? Merre sugárzik a fájdalom?

A hosszúnak tűnő és elég kényelmetlen vizsgálat vége egy út volt a kórházba röntgenre.

– Vigyen magával hideg élelmet és egy jó könyvet. -afféle utolsó tanácsok az útra egy dokitól.

Hát, ezekre mind nem volt szüksége, ő volt az első aki odaért. A következő orvos egy idősebb férfi volt, aki nem is a pácienseihez, hanem inkább fejük tetejéhez, vagy adott esetben a hasukhoz beszélt. A rétor szerepét sokkal inkább az asszisztense vette át, aki megkérte a lányt hogy feküdjön fel az asztalra és húzza lejjebb a nadrágja derekát. Emily nem is hallotta, amikor az orvos mögé lépett, csak annyit érzett, hogy egy kéz durván megnyomorgatja a pukliját.

– Ezt azonnal műteni kell. – jelentett ki és leült az asztala mögé.

Emily a fájdalmai ellenére szinte lepattant az asztalról és az orvos elé állt.

-Miért? Mi ez? – kérdezte kétségbeesve. Az orvos szinte rá sem figyelt, diktált valamit az asszisztensének, olyan szakszavakat használva amiket az orvosin tanult nő sem igazán tudott leírni, így a lánynak esélye sem volt, hogy megértse.

– Mi a bajom? Miért kell műteni? – kérdezte újra, szinte fuldokolva a pánikban. Nem, nem, nem, ez nem történhet meg vele! Ez csak egy duzzanat, egy egyszerű, pár nap alatt elmúló duzzanat.

– Egy tojás nagyságú gennyes cisztája van, amit azonnal ki kell vágni. – jött az egyszerű, tömör és szenvtelen válasz. Hát ez nagyszerű! Az orvosoknak nem tanítanak valami megnyugtató beszédet? Mert ettől rohadtul nem lett se okosabb, se nyugodtabb. Egyre jobban pánikolt és ha még ez nem lett volna elég, még a könnyei is patakokban folytak. Hogy a fájdalom vagy a tudatlanság ríkatta meg így, azt nem tudta. Csak abban volt biztos, hogy a pokolban még nem járt, és ha lehet, még nem akarja betenni oda a lábát.

Bármilyen erősen is csípett magába, próbált mély levegőt venni, nem segített: az ágyát előkészítették, a beutalót megkapta. Nem menekülhetett el.

A következő orvos azt a csokis axe dezodort használta, amitől még az angyalok is bűnbe esnek. Ez a gondolat egy halvány mosolyt csalt a lány arcára. Hihetetlen, hogy a pánikroham küszöbén még képes ilyenre gondolni. Ez a doki kedvesebb volt, és mint kiderült türelmesebb is. Elmagyarázta a lánynak, hogy most nem fogják megműteni, két okból is: 1. mivel a lánynak hamarabb besűrűsödik a vére mint másoknak, nagyobb az esélye hogy vérrög képződik; 2. a gyulladás miatt nem tudják még meg műteni. DE! Hogy a gyulladás lelohadjon, muszáj nekik helyi érzéstelenítő segítségévek felvágniuk is kitisztítaniuk a cisztát, hogy majd három hónap múlva altatva műthessék.

Ha azt mondom, hogy a Emily pokoli kínokat élt át a beavatkozás során, akkor nem túlzok. Olyan érzékeny volt az a terület, hogy hiába bírta a tűt vagy a vérvételeket, sikítozott az egész procedúra alatt. Érezte, ahogy a szikével belé vágnak…ahogy kitisztítják a fertőzéstől a cisztát…ahogy betadint öntenek bele…ahogy egy gumiszalagot raknak a sebbe, hogy ne tudjon összeforrni…majd ahogy leragasztják. Az egész nem tartott tovább 10 percnél, de számára olyan volt, mintha egy örökké valóságig belülről égne. Az asztalt szorította, sikítozott és a könnyei már tócsát alkottak a fejénél.

Mindenki azzal biztatta, hogy el fog múlni, a nehezén már túl van, nagyon jól csinálja…de ő szinte meg sem hallotta. Próbált rá jönni, hogy mit tehetett, amiért vele történik az ilyesmi? Sok hibát vétett, nem mindig volt rendes és türelmes, de ez a büntetés akkor is sok volt. Ő csak békére és biztonságra vágyott, nem pedig egy gyulladt cisztára.

Felöltözött, elvette a gyógyszereit és könnyes, piros arccal kiment a váróterembe. Senkit nem látott ott, pedig az előbb még húsz ember ült ott. Lehet, hogy a sikítozása űzte el az embereket? Utólag belegondolva olyan volt az egész, mint azokban a démonűzős filmekben. Csak őt egy ciszta szállta meg.

Tudományosan bizonyított vagy sem, nem minden péntek 13.-a szerencsés. És néha az életünkben gyakran jön el a péntek 13.