Használhatjuk fegyverként, jutalomként vagy csak állapot jelzőként.
Előre megtervezhetjük, hogy kinek, mikor és hol adjuk az elsőt, a másodikat, a harmadikat… De az utolsót soha sem tervezzük el. Nem is akarjuk, hogy legyen utolsó. Minden nappal egyre többet és többet akarunk belőle, hevesebbet és gyengédebbet.
Egyszer mégis megtörténik, és mi nem is tudunk róla. Talán, ha jobban figyelnénk a másikra, ha jobban megbecsülnénk az eddig kapott csókokat, akkor nem történne meg. Talán akkor, ha nem akarnánk mindig többet, mint amit kapunk, sohasem fogynánk ki belőlük.
De az önzőségünknek, féltékenységünknek, a tökéletesre való törekvéseinknek hála el jön az utolsó csók ideje is. Otthon, a villamosmegállóban, a bankban, az étteremben, a liftben, a pályaudvaron… Reggel, délben, délután, este, éjfélkor, hajnalban… Mert már nem érzek semmit, mert szabadságra vágyom, mert magadhoz láncolsz, mert nem törődsz velem, mert megcsaltál… Mindegy hány éves vagy, hol dolgozol, kik a szüleid, hány barátod van vagy hogy szereted-e a spenótot.
Egyszer csak…megtörténik. És egy világ szakad benned ketté, amikor rájössz: az volt az utolsó.
