Oláf

2014 március 8. | Szerző: Faith

Bizonyára sokaknak ismerős főszereplőnk, az aranyos és vicces hóember, aki mindig elveszti a fejét. Vagy épp az orrát. Aki a meleg ellenére imádja a nyarat és az öleléseket… Aki nem hiszi, hogy bárki is tudna fájdalmat okozni másoknak, csak azért, hogy elérje a céljait…

Valahol, gyerekként mindannyian olyanok voltunk, mint Oláf: nem hittük, hogy van olyan, hogy lehetetlen. Nem volt olyan, hogy valami végérvényesen véget ért. Ahogyan hosszan tartó bánat sem létezett.

Szerelem? Igen, hittünk benne, hogy egyszer majd megtaláljuk azt az embert, akit rajongásig tudunk szeretni, aki nekünk adja a nyalókáját, aki homokvárat épít velünk a játszótéren, aki a délutáni alvásnál a mellettünk lévő ágyban folyatja a nyálát.

Barátság? Hittünk abban az emberben, akivel bújócskáztunk az udvaron, akivel titkos gyűléseket tartottunk a wc-ben, akivel megosztottuk minden álmunkat.

Család? Apa és anya megismerkedése tündérmese volt, minket a gólya hozott és a szombati közös ebédek, filmnézések és társasozások korszaka soha nem ér véget (de nagyi már abbahagyhatná a nyálas puszikat!).

Ellenség, idegeskedés, össze tört szív? Nem ismert fogalmak voltak, a mi kis burkunkon kívül, valahol a végtelenben, fényévekre tőlünk talán léteztek.

De a gyerekkor rég elmúlt, a mesék füstté váltak és az, ami régen láthatatlan volt számunkra, most túlságosan valós és kegyetlen…

Mégis, az élet néha az utadba sodor egy őrültet, egy Oláf-ot, aki optimizmusával és egyszerűségével megtalálja a benned elbújt gyereket.

 

 

 

Az utolsó csók

2013 október 1. | Szerző: Faith

Jó reggelt csók, szeretlek csók, szép napot csók, ne sírj csók, tetszel csók, maradj velem csók, vigyázz rám csók… Az ágyban, az ajtóban, a fürdőben fogmosás közben, a zuhany alatt, a barátok között-mellett-mögött… Mert jól nézel ki, mert rád gondoltam, mert csábítasz, mert kék felső van rajtad, mert süt a nap, mert kék az ég, mert zöld a fű, mert piros a lámpa… Rengeteg helyen csókolózunk, rengeteg mindent elmondva ezzel a másiknak talán szavakkal nem is tudnánk kifejezni azt a rengeteg félelmet, szomorúságot, örömöt és szeretetet, amit egy csókkal elárulunk.

 

Használhatjuk fegyverként, jutalomként vagy csak állapot jelzőként.

Előre megtervezhetjük, hogy kinek, mikor és hol adjuk az elsőt, a másodikat, a harmadikat… De az utolsót soha sem tervezzük el. Nem is akarjuk, hogy legyen utolsó. Minden nappal egyre többet és többet akarunk belőle, hevesebbet és gyengédebbet.

Egyszer mégis megtörténik, és mi nem is tudunk róla. Talán, ha jobban figyelnénk a másikra, ha jobban megbecsülnénk az eddig kapott csókokat, akkor nem történne meg. Talán akkor, ha nem akarnánk mindig többet, mint amit kapunk, sohasem fogynánk ki belőlük.

De az önzőségünknek, féltékenységünknek, a tökéletesre való törekvéseinknek hála el jön az utolsó csók ideje is. Otthon, a villamosmegállóban, a bankban, az étteremben, a liftben, a pályaudvaron… Reggel, délben, délután, este, éjfélkor, hajnalban… Mert már nem érzek semmit, mert szabadságra vágyom, mert magadhoz láncolsz, mert nem törődsz velem, mert megcsaltál… Mindegy hány éves vagy, hol dolgozol, kik a szüleid, hány barátod van vagy hogy szereted-e a spenótot.

Egyszer csak…megtörténik. És egy világ szakad benned ketté, amikor rájössz: az volt az utolsó.

Barátság extrákkal

2013 szeptember 29. | Szerző: Faith

Hogy ez mit is jelent pontosan? Van egyáltalán ilyen?

Nos, azt hiszem, hogy ez csak a plátói szerelemmel megáldott kapcsolatokban élő naiv romantikusok önáltatása. Mert az a fél, amelyik belemegy egy ilyen kapcsolatba, nos ő az aki igazán fog sérülni, amikor a másik közli vele, hogy már nincs szüksége rá. És az a baj, hogy ezt mind a két fél tudja.

Akkor mégis miért megyünk bele egy ilyen kapcsolatba?

Mert szeretjük Őt, és minden percet amit vele tölthetünk kincsként őrizzük. Ő pedig azért, mert így kényelmes, mert jelen pillanatban nincs nálunk jobb, mert mi vagyunk az életében az egyetlen biztos pont, akihez ki se kell nyújtania a kezét. És valahol legbelül, a szívünk legmélyén ezt érezzük is, mégsem csapjuk le a telefont, amikor felhív. Pedig azt kéne. Nekünk kéne szabályokat hozni, nekünk kéne megmondanunk, hogy mikor akarunk vele találkozni, nekünk kellene kimondani, hogy vége!

Mégis megvárjuk, amíg Ő teszi meg. És akkor mi marad belőlünk? Csak könnyek és egy széthullott váz, amit hónapokon keresztül próbálunk meg csokival feltölteni…csak sajnos az a rengeteg cukor mindenhova beépül, csak a szívünkbe nem. Ezzel pedig még jobban arra késztet, hogy belemerüljünk az önsajnálat forró vizébe, még több könnyel és csokival. Esetleg fagyival.

ÁLLJ!

Ne hagyd, hogy úgy játszon veled, ahogy neki jó! Döntsd el, hogy Te mit akarsz! És ha valami  nem jó, állj ki magadért, mert még akkor is jobban jársz, ha elhagy most, mintha hónapok múlva tenné meg egy másik miatt.

De ne szomorkodj! A Földön több mint 7 milliárd ember lakik, és valamelyik a Tiéd! (: