Nem kellene minden nap megküzdenem azzal, hogy egyszer régen, amikor még nem voltam tizenhárom sem, meghoztam egy döntést, amivel sok embert megbántottam.
Nem érezném, hogy a fél életemet hazugságokra alapoztam, mert féltem szembenézni az igazsággal és elfogadni azt.
Nem érezném azt a hatalmas űrt a mellkasomban, a szívem helyén, ami egy feketelyukra hasonlít: mindent elnyel és sohasincs tele. Nem kellene próbálkoznom, hogy eltüntessem, mert nem létezne!
Jó lenne a semmi…egy ideig.
Aztán észrevenném, hogy másoknak mennyi érzésük van: öröm, bánat, szeretet, gyűlölet, szerelem…érzések, amik minden negatívummal és pozitívummal együtt járnak. És rá kellene jönnöm, hogy hiába taszítanak a mélybe vagy juttatnak a csúcsra, szükségem van az érzésekre, hogy tudjam: létezek. Hogy nem csak a testem működik, nemcsak egy üres szekrény vagyok, amit mindenki a kedve szerint nyitogathat, pakolhat bele és vehet ki belőle dolgokat.
Nekem tudnom kell, hogy élek, mert amíg létezem a kezemben van a lehetőség, hogy megváltoztassam az életemet.
