5 perc

2013 október 29. | Szerző: Faith |

Néha nem is vesszük észre, hogy milyen kevés idő alatt mennyi érzelem, gondolat ölt alakot. Néha óráknak tűnnek a pillanatok; főleg akkor, ha egy sorsfordító esemény következik be.

Mellettem ül és engem figyel. Még  mindig… Nyolc óra, és nem csinál semmit, csak figyel. Be van csukva a szemem, ebben mégis halál biztos vagyok.

Igazából ez kellemetlen és ijesztő. Nem szeretem, ha néznek és ezt pontosan tudja ő is. Azt meg végképp ki nem állhatom, ha néznek és mindent  látnak. Olyan, mintha meztelen lennék, mert minden gondolatom, bűnöm, döntésem, múltam és jelenem már nem csak az enyém, nem csak én tudok róla, hanem más is. Méghozzá az a személy, akinek ezeket nem kellene feltétlenül tudnia.

Az az egyik legrosszabb, hogy Ő tényleg látja, és nem csak azért, mert van két szeme nagyjából ugyanannyi távolságra az orrától, hanem azért is, mert én akarom, hogy lássa. Azt akarom, hogy lássa a valódi énemet, amit rejtegetek mindenki elől – néha még magam elől is.

Akarom, nem akarom…azt hiszem, hogy egy kicsit ellentmondásos vagyok…De hát Istenem, nőből vagyok! Akarom, hogy tisztában legyen mindennel, hogy menjen el, hagyjon el magam miatt, mert neki így jobb lesz. De nem akarom, hogy kilépjen az életemből, mert…mert.

A másik legrosszabb és egyben legfélelmetesebb dolog az, hogy nem tudom mit látnék az arcán, ha kinyitnám a szemeimet. Undort? Dühöt? Csalódást? Közönyt? Ha mindezt látnám egyszerre, azt hiszem, hogy nem élném túl. Nem bírnám elviselni, hogy mindent megmutatok, mindent ami én vagyok és pont emiatt tekintene úgy rám mint egy szörnyetegre.

Azt mondják, a rossz dolgokat úgy kell felfedni, mintha letépnénk egy ragtapaszt. Csak gyorsan, hogy ne fájjon. Az illető, aki ezt állította, tuti hogy pasi volt. Az igazság inkább hasonlít a gyantázáshoz, mint egy egyszerű ragtapasz leszedéséhez! És én mégis úgy gondolom, hogy bármennyire is jobban fáj, ha lassan csinálom, nem fogok semmit sem siettetni. Át akarom élni minden érzelmet ebben a pillanatban. Hogy mazochista vagyok-e? Ez nem vitás.

Na jó, most már látni akarom. Szóval kinyitom a szemeimet és… meglátjuk mi lesz. Az ő kezében van az életem, rajta áll, hogy mit kezd vele.

Az arca elgyötört, egyáltalán nem olyan, mint a filmekben. Nem természetfeletti, nem varázslatos…na jó, az ellenállhatatlan cím megilleti, de azt hiszem, hogy ez az én egyéni véleményem. De vissza térve az arcára (azt leszámítva, hogy mit jelent számomra ): csak egy arc. Csak egy ember, akinek vannak saját gondolatai és céljai. Egy felnőtt, aki még keresi az elfeledett gyerekkort. Egy férfi, akinek nem egyszer törték össze a szívét, és azt mondta, hogy mindannyiszor én tettem. De akkor még nem ismert, most viszont tud rólam mindent. Csak rajta áll, hogy elhiszi és megőrzi-e a titkomat. Nem ítélném el, ha minden férfit óvatosságra intene velem kapcsolatban.

Számomra elképzelhetetlen, amit most ő érez. Az arca borongós és szomorú, és azt hiszem, van rajta egy kis megkönnyebbülés és diadal is…de miért nincs meglepve? Hiszen most olyan dolgokat is elmondtam, amiknek a létezéséről én is csak most szereztem tudomást. Legszívesebben megkérdezném, hogy miért vág ilyen arcot, de nem tudok kinyögni egy hangot sem.

Lehet, hogy ez az egész, legyünk-őszinték-azzal-akit-szeretünk dolog rossz ötlet volt. Miért nem tudok néha csöndben maradni? Azt hiszem le kellene lépnem, mielőtt még kínosabb lesz a helyzet…

Mégsem állok fel, hiába nehezedik ránk a csend olyan lassan, hogy mi azt fel sem fogjuk, csak akkor, amikor már túl késő. A csend tulajdonképpen olyan, mint egy kígyó. Gyilkos. Először beméri az áldozatát, majd lassan felé kúszik és lecsap. Nem vesszük észre, mert megannyi gondunk, mint a fűszálak a földben eltakarják előlünk a veszélyt. Talán megérezzük, hogy valami készülődik, de hiába – mégsem futunk el, mert túl magasan hordjuk ahhoz az orrunkat, hogy észrevegyük és beismerjük: félünk. Mindentől, de leginkább attól, hogy igazán éljünk, hogy kockáztassunk és hibázzunk.

Érzem, ahogy a kígyó lassan kezd a lábamon feltekeredni, hogy a végén megfojtson. De én nem fogom hagyni; most az egyszer nem!

A szemébe nézek és felállok. Még mindig nem csinál semmit, és ezzel kezd az őrületbe kergetni. Tegyen már valamit, könyörgöm! Kiabáljon, nevessen, fogja a fejét, sóhajtson vagy tartson vissza; csak tudjam, hogy nem hagyja hidegen, amit eddig mondtam. Bár azt hiszem, hogyha arra vágyom, hogy vissza tartson, akkor nem is akarom, hogy elhagyjon. Csak húzom az időt.

Nagy nehezen ráveszem magam, hogy megforduljak; és bár tudom, hogy életem minden percében utálni fogom magam, megindulok az ajtó felé.

És ekkor valami megállít…

“Sajnálom.” Ennyi. Csak egy szó, amit igazából nem is értek, hiszen nincs mit sajnálnia, maximum azt, hogy ilyen idióta és drámai vagyok. Talán sajnálja azt, hogy a mi kapcsolatunk ennyire viharos volt, mind a kettőnknek fájdalmat, dühöt és csalódást okozva. Talán sajnálja, hogy nem tud jobb belátásra bírni, hogy ilyen hamar feladom, és döntök anélkül, hogy Őt is megkérdezném.

Visszanézek rá, és elhiszem, hogy sajnálja. Habár a szemei csukva vannak, úgy érzem, hogy minden idegszálával rám figyel. Fogalmam sincs, hogy most mire gondolhat. Lehet, hogy vissza pörgeti a fejében az elmúlt időszak minden negatív és pozitív emlékét. Lehet, hogy épp arra gondol, hogy mennyi időt elpazarolt rám, miközben nálam jobbat is talált volna. Vajon megakadályozta volna, hogy elmondjam amit akarok, ha tudja, hogy az üzenetem mögött több rejlik egy egyszerű “Találkozzunk.”-nál? Képes lesz valaha is megérteni, hogy bármennyire is nehezemre esett el kellett neki mondanom? Nem csak azért, mert még senkinek nem beszéltem erről, hanem azért is, mert úgy éreztem, vele szemben így tisztességes.

Legszívesebben – amellett, hogy elfutnék mindent magam mögött hagyva- mondanék neki valami biztatót, vagy legalább valami vicceset, de semmi nem jut az eszembe. Mindamellett, hogy ezzel csak megnehezíteném az elválást, kiürültem; nem tudok mit mondani. Csak meg akarom simogatni a fejét, át akarom ölelni vagy legalább megérinteni az arcát. A kezem minden parancs nélkül elindul, de félúton így is megáll. Felesleges fájdalmat okozok ezzel mindenkinek.

Szerencsére tépelődésemről Ő mit sem sejt, így legalább csak a szívem törik össze, a büszkeségem ép marad. Még utoljára szívembe vésem a vonásait…tudom, hogy soha nem fogok rajta túl lépni, és ha lesz is más, aki mellett ébredek, Őt nem felejtem el.

Hátralépek, könnyes szemeimet elfordítom és megfogom a kilincset, de…lenyomni már nem tudom. Hátulról két kéz ölel meg, mintha a szívemet ölelné. Önkéntelenül is neki dőlök; érzem a tarkómon a leheletét, hallom a szívverését. Lassan veszi a levegőt, megfontoltan, mégis a szívverése a vágtató lovak patáinak hangjára emlékeztet.

Az ajkai a fülemet súrolják…az illata körbe ölel… Emlékek szabadulnak ki a dobozból, amiről azt hittem, hogy dupla ragasztószalaggal kötöttem át: homályba burkolt szobák, eldugott sarkok egy étteremben, éjszaka a szigeten…Esküszöm, ha nem akarnám épp elhagyni, rávetném magam!

Oldalra fordítom a fejemet, de csak minden rosszabb lesz. Az ajkait látom, azokat a rózsaszín, érzéki ajkakat, amik első találkozásunk alkalmával megfogtak. Ennek az embernek minden négyzetcentiméterét ismerem, és soha nem unom meg újra felfedezni. Igaz nehezen, de ellent mondok a hormonoknak és a szemébe nézek. Ha az ajkai hatására a fülemben hallom a szívverésemet, akkor a szemei…nos, legyen annyi elég, hogy ha EKG-re lennék kötve, eszeveszetten sípolna.

“El kell mennem!” – suttogom erőtlenül és szinte könyörögve. Gondolatban már verem a fejemet a falba, hogy hogy lehetek ennyire büszke és ostoba. Annak ellenére, hogy nem akarok elmenni – és minden jel szerint ezt Ő sem akarja -, győzedelmeskedik a makacs fejem és elhúzódom tőle. Tudom, hogy megint összetöröm a szívét és a sajátomat is, de úgy hiszem, hogy jót teszek.

Hát, Ő nem így látja. Magához ránt és gyorsan, dühösen beszél. Először fel sem fogom mit mond, hiába koncentrálok. A hangja az óceán búgásához hasonlít, bár egy kissé tompa. Becsukom a szemeimet, hátha jobban tudok figyelni a szavakra és talán egy értelmes mondatot is képes leszek felfogni.

“Szükségem van rád!”

Most komolyan, kit akarok átverni? Nem akarok elmenni, nem akarom, hogy elmenjen. Utálom magam gyengének érezni, most mégis boldogan bevallom, hogy nem vagyok erős, ha ez azt jelenti, hogy együtt maradunk. Hirtelen ellazulok és megcsókolom. Ha eddig a vissza fogottság és finomság példaképe voltam, akkor most gyökeres fordulatot vettem. Kit érdekel a romantikus filmekben bemutatott apró, lassú csókok? Nem vetem meg őket, de ez…konkrétan minél közelebb akarom magamhoz tudni, nem akarok lélegezni, nem akarom elengedni. Mert nekem igenis itt a helyem.

A szemeibe nézek és szokatlanul kellemes mosoly terül szét az arcomon. Az órámra pillantok…hirtelen az állam alá nyúl és mindent újra kezdünk.

Számunkra az idő megáll, pedig 5 perccel múlt nyolc.