Búcsú

2013 december 20. | Szerző: Faith |

 

Azt hiszem, hogy ideje elbúcsúznom tőle.

 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy maradjon. Ha őszinte akarok lenni, nemcsak, hogy nem nyitottam felé, hogy nem engedtem meg, hogy kötődjön hozzám, de még el is üldöztem.

Nem érzem, hogy veszítettem volna bármit a nagyobb tapasztalaton kívül. Nem veszítettem szerelmet, főleg nem egy életre szólót. Igaz, vele repültem a legközelebb a Naphoz…eddig. Talán fájt, amikor lezuhantam, de közel sem annyira, mint az elmúlt tizenkilenc évem. Bár ezt két-három hónapja még nem így gondoltam.

 

Akkor azt hittem, hogy ennyire még senki sem bántott meg. De ma, most, ebben a percben rájöttem, hogy ez nem igaz. Bántottak már meg, vasöklökkel vertek szét bennem minden reményt, minden gyermek álmot. Hat évvel ezelőtt a megmaradt darabokat összeszedtem és féltett kincsként őriztem széthullott szívemben.

Próbáltam mindent újra összerakni, de a ragasztó nem akart megszáradni, újra és újra szétesett a kezeimben. Egy idő után jobb ragasztókat használtam, de elkövettem egy nagy hibát: mások kezébe adtam. Mosolyogva néztek rám, és biztosítottak róla, hogy jó helyen lesz náluk.

Szavak, szavak…mindig bedőlök nekik. Éveken át néztem, ahogy összeroppantják egy mozdulattal, és nem tettem semmit. Azt hiszem, hogy elveszítettem a reményt, hogy valaki anélkül tud a kezében tartani, hogy ne pusztítson el mindent.

 

Nem akartam érezni, hogy minden egyes alkalommal valamit elveszítek, hogy halványodom. Ezért azt tettem, ami nem járt túl nagy fájdalom: én magam törtem szét, vágtam a falhoz, tapostam el, égettem fel. Meghalt, eltűnt, elporladt, elpusztult…megszűnt létezni a Remény, a Hit, az Álom. A Bűntudat, a Fájdalom, az Üresség megmaradt.

Ott ültem a hamvaim mellett és nem éreztem semmit. Csak bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Nem ünnepelni akartam, hanem temetni. Valamit elveszítettem, valamit, ami tegnap még fontos volt és számított.

 

Hát fogtam egy ásót és eltemettem a múltat. Eltemettem a barátokat és az ellenségeket, a célokat, amiket feladtam és elértem, a fáradtságot és az energiát, a gyűlöletet, a fájdalmat. Azt hiszem, eltemettem magamat, mindent ami voltam és ami akartam lenni. Nem jelöltem meg, senkinek nem kell tudnia, hogy hol voltam, még én sem akarom tudni. Nem akarok hátra nézni, csak előre.

Mikor utoljára visszanéztem, hogy könnyek nélkül elbúcsúzhassak, valami megcsillant a földön. Egy darab volt belőlem, ami nem akart elpusztulni, egy aprócska fénylő darab. És akkor egy könnycsepp legördült az arcomon…lehet, hogy nem vagyok már az, aki voltam, de egy részem sohasem fog megváltozni, bárhogy is igyekszem elnyomni.

Lehet, hogy nem tudok hinni a szerelemben…Lehet, hogy nem reménykedem abban, hogy holnap minden szebbe lesz…Lehet, hogy nem álmodok varázslatról…De mindig feltétel nélkül fogom szeretni azokat, akik elkapnak, mikor túl közel kerülök a Naphoz.