Csend

2013 október 10. | Szerző: Faith |

Az életünk nem áll másból, minthogy várunk valakire vagy valamire. Várjuk, hogy értünk jöjjenek suli után, hogy a tanár kiválassza a legújabb áldozatát, hogy jöjjön a busz mielőtt még elkésnénk, hogy megjöjjenek a leleteink vagy kijöjjön valaki a műtőből, ahol éppen az egyik szerettünket műtik…

A legtöbben mégis arra várunk, hogy jöjjön valaki az életünkbe, aki mindent megváltoztat: reményt ad, örömöt, szerelmet, célokat…  Aki miután az életünkbe lépett soha nem megy el. Várjuk a tökéletes pillanatot, amikor bevallhatjuk a másiknak az érzéseinket, a hibáinkat, a múltunkat.

De ehelyett a vége mindig az lesz, hogy kemény leckét kapunk: semmi sem tart örökké. És ami mégis, az vagy hazugság, vagy kemény küzdelmek és sok idő után érhető el.

Igazából nem is maga a várakozás, és nem is a bizonytalanság a legnagyobb probléma, hanem maga a csend az, ami a leginkább nyomaszt. Mert senki sem szól, semmit sem hallunk, nincs ami elterelje a figyelmünket. Csak a saját gondolataink vannak, érzéseink, amiket se cáfolni, se megerősíteni  nem tudunk.

Mi persze állandóan a legrosszabbra gondolunk, az őrületbe kergetve magunkat és másokat.

Bárcsak lenne egy gomb, ami mindent kikapcsol! Vagy egy forgatókönyv, ami szerint cselekedhetünk ilyen pillanatokban, esetleg tudnánk, hogy mi fog történni velünk.

De nem, sajnos ilyen nincs. Csak a barátaink vannak, akikre mindig támaszkodhatunk… Akik zajt kreálnak a csendből.