Oláf

2014 március 8. | Szerző: Faith |

Bizonyára sokaknak ismerős főszereplőnk, az aranyos és vicces hóember, aki mindig elveszti a fejét. Vagy épp az orrát. Aki a meleg ellenére imádja a nyarat és az öleléseket… Aki nem hiszi, hogy bárki is tudna fájdalmat okozni másoknak, csak azért, hogy elérje a céljait…

Valahol, gyerekként mindannyian olyanok voltunk, mint Oláf: nem hittük, hogy van olyan, hogy lehetetlen. Nem volt olyan, hogy valami végérvényesen véget ért. Ahogyan hosszan tartó bánat sem létezett.

Szerelem? Igen, hittünk benne, hogy egyszer majd megtaláljuk azt az embert, akit rajongásig tudunk szeretni, aki nekünk adja a nyalókáját, aki homokvárat épít velünk a játszótéren, aki a délutáni alvásnál a mellettünk lévő ágyban folyatja a nyálát.

Barátság? Hittünk abban az emberben, akivel bújócskáztunk az udvaron, akivel titkos gyűléseket tartottunk a wc-ben, akivel megosztottuk minden álmunkat.

Család? Apa és anya megismerkedése tündérmese volt, minket a gólya hozott és a szombati közös ebédek, filmnézések és társasozások korszaka soha nem ér véget (de nagyi már abbahagyhatná a nyálas puszikat!).

Ellenség, idegeskedés, össze tört szív? Nem ismert fogalmak voltak, a mi kis burkunkon kívül, valahol a végtelenben, fényévekre tőlünk talán léteztek.

De a gyerekkor rég elmúlt, a mesék füstté váltak és az, ami régen láthatatlan volt számunkra, most túlságosan valós és kegyetlen…

Mégis, az élet néha az utadba sodor egy őrültet, egy Oláf-ot, aki optimizmusával és egyszerűségével megtalálja a benned elbújt gyereket.