Mosoly, séta, lapát

2013 október 4. | Szerző: Faith

 

Általában, ha valakire dühös vagyok – sétálok. Ha valamiért ideges vagyok – sétálok. Első randikon – sétálok. Ha gondolkodni akarok – sétálok. Télen-nyáron, esőben-hóban, magassarkúban-edzőcipőben, éjjel-nappal…Olyan mindegy, hogy mikor-hol-miben-meddig, csak sétálhassak. Ez az egyik legnagyobb függőségem. És általában beválik.

Bekapcsolom a zenét, maximumra tekerem a hangerőt, és neki megyek a világnak – bár néha az emberi hülyeségtől inkább már a falnak mennék neki – hajnali egykor.

Ritkán, de előfordul, hogy már kiakasztom a környezetemben élőket az állandó séta-mániámmal. Nem mintha nem tudnék tíz percig egy széken megülni…Csak néha úgy érzem, hogy a saját testem a börtönöm. A börtönőr folyton változik: néha a média, néha a barátaim és a családom vagy éppen a társadalom elvárásai börtönöznek be; de a legtöbbször én magam vagyok az őr, mert elvárom magamtól, hogy minden sztereotípiának megfeleljek.

Ez gyakran már-már olyan érzés, mintha klausztrofóbiás lennék a saját testemben. Nem kapok levegőt, nem tudok gondolkodni, a fejemben a néha értelmes mondatok egymás szavába vágva kiabálnak, ide-oda röpködnek, nagyot csattanva csapódnak egymáshoz, mint az atomok. Nincs reset gomb, nincs egyszerűen kivehető aksi, nincs semmi, amivel ezt egy másodperc alatt lelehetne állítani.

Szóval marad a séta…

De mi van akkor, ha már ez sem segít? Ha az a valaki, akire dühös vagyok (és ez azon alkalmak egyike, amikor jogosan), még rá is tesz egy lapáttal? Na akkor van az, hogy az általában csendes és türelmes énem Hulk-ká változik és minden elképzelést a szende, jó kislányról porrá zúz.

Mert néha a szép, kedves szavak már nem segítenek. Egyszerűen lepattannak a másikról, mintha a falnak beszélnél. Ezért hát kitörsz és mindent ráborítasz a másikra. Ő meg csak néz rád, és úgy tesz, mintha nem értene semmit. Még egy aprócska könnyet is képes magából kisajtolni, csak hogy bűntudatod legyen. Hát, bal lábbal kelt fel, mert ez most az egyszer nem működik. Amikor ezt Ő is látja, akkor hirtelen vissza vág. Mindennek elhord, mindent a fejedhez vág, még azt is, amiért már egyszer bocsánatot kértél.

 

Hogy mi a bűne? Barátság címszó alatt kihasznál, hazudozik, megjátsza magát. És hogy veled mi van? Az nem nem fontos.

Ez barátság? Ugyan már! Ez semmi, nulla, zéró. Nem áll melletted, csak kihasznál és még bűntudatod is lesz, amikor szeretnéd valamire megkérni. Tudod mit kell ilyenkor csinálni? Rá mosolyogni és elsétálni…De előtte leütni egy lapáttal. 😉

A tökéletes pillanat

2013 október 1. | Szerző: Faith

Terveket szövögetünk… Hisszük, hogy a nagy dolgok csak akkor történhetnek meg velünk, amikor készek vagyunk rá. Akkor ismerkedünk meg a Nagy Ő-vel, amikor a legszebb ruhánkban, a legdrágább cipőnkben, a legjobban sikerült sminkünkben, ellenállhatatlan parfümfelhőbe burkolózva lépünk ki az utcára. Már jó előre eltervezzük, hogyan esünk orra “véletlenül” pont mellette – persze csak finoman és nőiesen -, hogyan fog minket elkapni, mennyire hálásak leszünk neki, amiért megmentett minket egy újabb orrplasztikától, hogyan fog minket AZONNAL megcsókolni, hogyan vall nekünk szerelmet, mi pedig – egy kis kéretés után – hogyan ugrunk kecsesen a karjaiba, hogy utána hazavigyen minket a hajunkon megcsillanó nap fényében sütkérezve…

Aha, egy frászt! Mi történik, amikor szétment hajjal, lefolyt sminkkel, bőrig ázva és beázott cipőben igyekszünk haza a zuhogó esőben? Naná, hogy akkor találkozunk Vele, akinek a figyelmét már egy hónapja próbáljuk magunkra  irányítani.

És mit csinálunk abban a percben? Persze hogy átkozzuk magunkat, amiért nem vízálló sminket használtunk; az időjárást, amiért most lett szeszélyes; a divattervezőt, amiért nem tervezett vízállóbb ruhát; a rádiót, amiért nem kapcsolta be magát az időjárás-jelentéskor; vagy bárkit, aki él és mozog, amiért nem szólt, hogy esni fog és persze a sorsot, amiért most kellett ilyen csúnya tréfát űznie velünk.

És mit tud tenni az ember lánya, amikor elázott kutyának érzi magát?

Megpróbálunk lehajtott fejjel, arcunkat eső áztatta hajunk mögé rejtve, szinte lábujjhegyen járva, átázott cipőnk cuppogását tompítva elsurranni Mellette… Persze, hogy akkor vesz észre! Nem akkor, amikor a tükör szerint is elfogadható külsővel, ezer wattos mosollyal, szempillát rebegtetve megyünk vele szemben. Túl szép is lenne!

És mialatt igyekszünk a legáttetszőbbek lenni, azon  gondolkodunk, hogy Ő vajon mit gondolhat? Észre vett minket? Ránk ismert?

Reménykedünk benne, hogy nem. Olyan erősen reménykedünk, akarjuk, hogy kezdjen el egy autó dudálni, dörögjön az ég, jelenjen meg Chuck Norris vagy csak hisztizzen egy gyerek maximum hangerőn… A lényeg, hogy történjen bármi, ami akár egy percre is, de elvonja rólunk a figyelmet!

Mégsem történik semmi… A föld sem nyílik meg, a szél sem fúj el, de a jóságos tündérkeresztanya sem jelenik meg, hogy kihúzzon minket szorult helyzetünkből.

És akkor végignéz rajtunk… Igazából nincs sok látni való: a ruhánk ránk tapad, a kabátunk a nedvességtől nehezen lóg, a vakolat se takar már sokat, ráadásul a hajunk is előnytelenül nagynak mutatja a fejünket. És amikor már azt hisszük, hogy a durván odavetett “mit bámulsz?” használt és végre leráztuk, megkérdezi, hogy nem állunk-e be az esernyője alá…

Az utolsó csók

2013 október 1. | Szerző: Faith

Jó reggelt csók, szeretlek csók, szép napot csók, ne sírj csók, tetszel csók, maradj velem csók, vigyázz rám csók… Az ágyban, az ajtóban, a fürdőben fogmosás közben, a zuhany alatt, a barátok között-mellett-mögött… Mert jól nézel ki, mert rád gondoltam, mert csábítasz, mert kék felső van rajtad, mert süt a nap, mert kék az ég, mert zöld a fű, mert piros a lámpa… Rengeteg helyen csókolózunk, rengeteg mindent elmondva ezzel a másiknak talán szavakkal nem is tudnánk kifejezni azt a rengeteg félelmet, szomorúságot, örömöt és szeretetet, amit egy csókkal elárulunk.

 

Használhatjuk fegyverként, jutalomként vagy csak állapot jelzőként.

Előre megtervezhetjük, hogy kinek, mikor és hol adjuk az elsőt, a másodikat, a harmadikat… De az utolsót soha sem tervezzük el. Nem is akarjuk, hogy legyen utolsó. Minden nappal egyre többet és többet akarunk belőle, hevesebbet és gyengédebbet.

Egyszer mégis megtörténik, és mi nem is tudunk róla. Talán, ha jobban figyelnénk a másikra, ha jobban megbecsülnénk az eddig kapott csókokat, akkor nem történne meg. Talán akkor, ha nem akarnánk mindig többet, mint amit kapunk, sohasem fogynánk ki belőlük.

De az önzőségünknek, féltékenységünknek, a tökéletesre való törekvéseinknek hála el jön az utolsó csók ideje is. Otthon, a villamosmegállóban, a bankban, az étteremben, a liftben, a pályaudvaron… Reggel, délben, délután, este, éjfélkor, hajnalban… Mert már nem érzek semmit, mert szabadságra vágyom, mert magadhoz láncolsz, mert nem törődsz velem, mert megcsaltál… Mindegy hány éves vagy, hol dolgozol, kik a szüleid, hány barátod van vagy hogy szereted-e a spenótot.

Egyszer csak…megtörténik. És egy világ szakad benned ketté, amikor rájössz: az volt az utolsó.

Barátság extrákkal

2013 szeptember 29. | Szerző: Faith

Hogy ez mit is jelent pontosan? Van egyáltalán ilyen?

Nos, azt hiszem, hogy ez csak a plátói szerelemmel megáldott kapcsolatokban élő naiv romantikusok önáltatása. Mert az a fél, amelyik belemegy egy ilyen kapcsolatba, nos ő az aki igazán fog sérülni, amikor a másik közli vele, hogy már nincs szüksége rá. És az a baj, hogy ezt mind a két fél tudja.

Akkor mégis miért megyünk bele egy ilyen kapcsolatba?

Mert szeretjük Őt, és minden percet amit vele tölthetünk kincsként őrizzük. Ő pedig azért, mert így kényelmes, mert jelen pillanatban nincs nálunk jobb, mert mi vagyunk az életében az egyetlen biztos pont, akihez ki se kell nyújtania a kezét. És valahol legbelül, a szívünk legmélyén ezt érezzük is, mégsem csapjuk le a telefont, amikor felhív. Pedig azt kéne. Nekünk kéne szabályokat hozni, nekünk kéne megmondanunk, hogy mikor akarunk vele találkozni, nekünk kellene kimondani, hogy vége!

Mégis megvárjuk, amíg Ő teszi meg. És akkor mi marad belőlünk? Csak könnyek és egy széthullott váz, amit hónapokon keresztül próbálunk meg csokival feltölteni…csak sajnos az a rengeteg cukor mindenhova beépül, csak a szívünkbe nem. Ezzel pedig még jobban arra késztet, hogy belemerüljünk az önsajnálat forró vizébe, még több könnyel és csokival. Esetleg fagyival.

ÁLLJ!

Ne hagyd, hogy úgy játszon veled, ahogy neki jó! Döntsd el, hogy Te mit akarsz! És ha valami  nem jó, állj ki magadért, mert még akkor is jobban jársz, ha elhagy most, mintha hónapok múlva tenné meg egy másik miatt.

De ne szomorkodj! A Földön több mint 7 milliárd ember lakik, és valamelyik a Tiéd! (:

Az Első

2013 szeptember 28. | Szerző: Faith

Emlékszel még az első hóra? Az első iskolai napra? Az első barátodra, akivel a játszótéren hintáztatok? Az első ötösre…és az első egyesre? Nem? Miért? Hiszen fontos volt. Az első volt!

De arra biztosan emlékszel, amikor először láttad meg Őt. Amikor először mosolygott. Amikor kimondta a nevedet. Amikor átölelt. Amikor megcsókolt. Még talán most is érzed az illatát, hallod a hangját és ha kellene, a gesztusait is tudnád utánozni. Emlékszel milyen jó volt moziba menni vele? Vagy csak beszélgetni? Ugye milyen jól esett, amikor kimondta a bűvös szavakat és úgy érezted, hogy végre a magad köré épített falakat, amiket soha nem akartál lebontani Ő felrobbantotta? Felszabadultál és úgy érezted, hogy nem zuhansz többé, mert valaki elkapott.

Ez volt az első hiba…és sajnos, nem az utolsó. És ezt Te is tudod. De soha se bánd, hogy elkövetted őket! Tudom,  most fáj és legszívesebben ordítanál. Tedd azt! Ordíts! Minden szép emléket, minden fájdalmat, minden ölelést és csókot ordíts ki  magadból! Mert amikor az utolsó hang is elhal, akkor fogod úgy érezni, hogy kész vagy. Tovább tudsz menni, erősebben és gyönyörűbben mint valaha.

És hogy ő mit fog csinálni? Rájön, hogy elhagyott valakit, aki igazi kincs volt. Aki mellett úgy érezte magát, mint akinek nincsenek gondjai, nincsenek fájdalmai, sőt idő sincs, ami határt szabna neki. De ne menj vissza érte, mert ő sem volt ott melletted, amikor ezer darabra tört. Csak menj tovább, mert hidd el: mindig lesz új Első.