5 perc

2013 október 29. | Szerző: Faith

Néha nem is vesszük észre, hogy milyen kevés idő alatt mennyi érzelem, gondolat ölt alakot. Néha óráknak tűnnek a pillanatok; főleg akkor, ha egy sorsfordító esemény következik be.

Mellettem ül és engem figyel. Még  mindig… Nyolc óra, és nem csinál semmit, csak figyel. Be van csukva a szemem, ebben mégis halál biztos vagyok.

Igazából ez kellemetlen és ijesztő. Nem szeretem, ha néznek és ezt pontosan tudja ő is. Azt meg végképp ki nem állhatom, ha néznek és mindent  látnak. Olyan, mintha meztelen lennék, mert minden gondolatom, bűnöm, döntésem, múltam és jelenem már nem csak az enyém, nem csak én tudok róla, hanem más is. Méghozzá az a személy, akinek ezeket nem kellene feltétlenül tudnia.

Az az egyik legrosszabb, hogy Ő tényleg látja, és nem csak azért, mert van két szeme nagyjából ugyanannyi távolságra az orrától, hanem azért is, mert én akarom, hogy lássa. Azt akarom, hogy lássa a valódi énemet, amit rejtegetek mindenki elől – néha még magam elől is.

Akarom, nem akarom…azt hiszem, hogy egy kicsit ellentmondásos vagyok…De hát Istenem, nőből vagyok! Akarom, hogy tisztában legyen mindennel, hogy menjen el, hagyjon el magam miatt, mert neki így jobb lesz. De nem akarom, hogy kilépjen az életemből, mert…mert.

A másik legrosszabb és egyben legfélelmetesebb dolog az, hogy nem tudom mit látnék az arcán, ha kinyitnám a szemeimet. Undort? Dühöt? Csalódást? Közönyt? Ha mindezt látnám egyszerre, azt hiszem, hogy nem élném túl. Nem bírnám elviselni, hogy mindent megmutatok, mindent ami én vagyok és pont emiatt tekintene úgy rám mint egy szörnyetegre.

Azt mondják, a rossz dolgokat úgy kell felfedni, mintha letépnénk egy ragtapaszt. Csak gyorsan, hogy ne fájjon. Az illető, aki ezt állította, tuti hogy pasi volt. Az igazság inkább hasonlít a gyantázáshoz, mint egy egyszerű ragtapasz leszedéséhez! És én mégis úgy gondolom, hogy bármennyire is jobban fáj, ha lassan csinálom, nem fogok semmit sem siettetni. Át akarom élni minden érzelmet ebben a pillanatban. Hogy mazochista vagyok-e? Ez nem vitás.

Na jó, most már látni akarom. Szóval kinyitom a szemeimet és… meglátjuk mi lesz. Az ő kezében van az életem, rajta áll, hogy mit kezd vele.

Az arca elgyötört, egyáltalán nem olyan, mint a filmekben. Nem természetfeletti, nem varázslatos…na jó, az ellenállhatatlan cím megilleti, de azt hiszem, hogy ez az én egyéni véleményem. De vissza térve az arcára (azt leszámítva, hogy mit jelent számomra ): csak egy arc. Csak egy ember, akinek vannak saját gondolatai és céljai. Egy felnőtt, aki még keresi az elfeledett gyerekkort. Egy férfi, akinek nem egyszer törték össze a szívét, és azt mondta, hogy mindannyiszor én tettem. De akkor még nem ismert, most viszont tud rólam mindent. Csak rajta áll, hogy elhiszi és megőrzi-e a titkomat. Nem ítélném el, ha minden férfit óvatosságra intene velem kapcsolatban.

Számomra elképzelhetetlen, amit most ő érez. Az arca borongós és szomorú, és azt hiszem, van rajta egy kis megkönnyebbülés és diadal is…de miért nincs meglepve? Hiszen most olyan dolgokat is elmondtam, amiknek a létezéséről én is csak most szereztem tudomást. Legszívesebben megkérdezném, hogy miért vág ilyen arcot, de nem tudok kinyögni egy hangot sem.

Lehet, hogy ez az egész, legyünk-őszinték-azzal-akit-szeretünk dolog rossz ötlet volt. Miért nem tudok néha csöndben maradni? Azt hiszem le kellene lépnem, mielőtt még kínosabb lesz a helyzet…

Mégsem állok fel, hiába nehezedik ránk a csend olyan lassan, hogy mi azt fel sem fogjuk, csak akkor, amikor már túl késő. A csend tulajdonképpen olyan, mint egy kígyó. Gyilkos. Először beméri az áldozatát, majd lassan felé kúszik és lecsap. Nem vesszük észre, mert megannyi gondunk, mint a fűszálak a földben eltakarják előlünk a veszélyt. Talán megérezzük, hogy valami készülődik, de hiába – mégsem futunk el, mert túl magasan hordjuk ahhoz az orrunkat, hogy észrevegyük és beismerjük: félünk. Mindentől, de leginkább attól, hogy igazán éljünk, hogy kockáztassunk és hibázzunk.

Érzem, ahogy a kígyó lassan kezd a lábamon feltekeredni, hogy a végén megfojtson. De én nem fogom hagyni; most az egyszer nem!

A szemébe nézek és felállok. Még mindig nem csinál semmit, és ezzel kezd az őrületbe kergetni. Tegyen már valamit, könyörgöm! Kiabáljon, nevessen, fogja a fejét, sóhajtson vagy tartson vissza; csak tudjam, hogy nem hagyja hidegen, amit eddig mondtam. Bár azt hiszem, hogyha arra vágyom, hogy vissza tartson, akkor nem is akarom, hogy elhagyjon. Csak húzom az időt.

Nagy nehezen ráveszem magam, hogy megforduljak; és bár tudom, hogy életem minden percében utálni fogom magam, megindulok az ajtó felé.

És ekkor valami megállít…

“Sajnálom.” Ennyi. Csak egy szó, amit igazából nem is értek, hiszen nincs mit sajnálnia, maximum azt, hogy ilyen idióta és drámai vagyok. Talán sajnálja azt, hogy a mi kapcsolatunk ennyire viharos volt, mind a kettőnknek fájdalmat, dühöt és csalódást okozva. Talán sajnálja, hogy nem tud jobb belátásra bírni, hogy ilyen hamar feladom, és döntök anélkül, hogy Őt is megkérdezném.

Visszanézek rá, és elhiszem, hogy sajnálja. Habár a szemei csukva vannak, úgy érzem, hogy minden idegszálával rám figyel. Fogalmam sincs, hogy most mire gondolhat. Lehet, hogy vissza pörgeti a fejében az elmúlt időszak minden negatív és pozitív emlékét. Lehet, hogy épp arra gondol, hogy mennyi időt elpazarolt rám, miközben nálam jobbat is talált volna. Vajon megakadályozta volna, hogy elmondjam amit akarok, ha tudja, hogy az üzenetem mögött több rejlik egy egyszerű “Találkozzunk.”-nál? Képes lesz valaha is megérteni, hogy bármennyire is nehezemre esett el kellett neki mondanom? Nem csak azért, mert még senkinek nem beszéltem erről, hanem azért is, mert úgy éreztem, vele szemben így tisztességes.

Legszívesebben – amellett, hogy elfutnék mindent magam mögött hagyva- mondanék neki valami biztatót, vagy legalább valami vicceset, de semmi nem jut az eszembe. Mindamellett, hogy ezzel csak megnehezíteném az elválást, kiürültem; nem tudok mit mondani. Csak meg akarom simogatni a fejét, át akarom ölelni vagy legalább megérinteni az arcát. A kezem minden parancs nélkül elindul, de félúton így is megáll. Felesleges fájdalmat okozok ezzel mindenkinek.

Szerencsére tépelődésemről Ő mit sem sejt, így legalább csak a szívem törik össze, a büszkeségem ép marad. Még utoljára szívembe vésem a vonásait…tudom, hogy soha nem fogok rajta túl lépni, és ha lesz is más, aki mellett ébredek, Őt nem felejtem el.

Hátralépek, könnyes szemeimet elfordítom és megfogom a kilincset, de…lenyomni már nem tudom. Hátulról két kéz ölel meg, mintha a szívemet ölelné. Önkéntelenül is neki dőlök; érzem a tarkómon a leheletét, hallom a szívverését. Lassan veszi a levegőt, megfontoltan, mégis a szívverése a vágtató lovak patáinak hangjára emlékeztet.

Az ajkai a fülemet súrolják…az illata körbe ölel… Emlékek szabadulnak ki a dobozból, amiről azt hittem, hogy dupla ragasztószalaggal kötöttem át: homályba burkolt szobák, eldugott sarkok egy étteremben, éjszaka a szigeten…Esküszöm, ha nem akarnám épp elhagyni, rávetném magam!

Oldalra fordítom a fejemet, de csak minden rosszabb lesz. Az ajkait látom, azokat a rózsaszín, érzéki ajkakat, amik első találkozásunk alkalmával megfogtak. Ennek az embernek minden négyzetcentiméterét ismerem, és soha nem unom meg újra felfedezni. Igaz nehezen, de ellent mondok a hormonoknak és a szemébe nézek. Ha az ajkai hatására a fülemben hallom a szívverésemet, akkor a szemei…nos, legyen annyi elég, hogy ha EKG-re lennék kötve, eszeveszetten sípolna.

“El kell mennem!” – suttogom erőtlenül és szinte könyörögve. Gondolatban már verem a fejemet a falba, hogy hogy lehetek ennyire büszke és ostoba. Annak ellenére, hogy nem akarok elmenni – és minden jel szerint ezt Ő sem akarja -, győzedelmeskedik a makacs fejem és elhúzódom tőle. Tudom, hogy megint összetöröm a szívét és a sajátomat is, de úgy hiszem, hogy jót teszek.

Hát, Ő nem így látja. Magához ránt és gyorsan, dühösen beszél. Először fel sem fogom mit mond, hiába koncentrálok. A hangja az óceán búgásához hasonlít, bár egy kissé tompa. Becsukom a szemeimet, hátha jobban tudok figyelni a szavakra és talán egy értelmes mondatot is képes leszek felfogni.

“Szükségem van rád!”

Most komolyan, kit akarok átverni? Nem akarok elmenni, nem akarom, hogy elmenjen. Utálom magam gyengének érezni, most mégis boldogan bevallom, hogy nem vagyok erős, ha ez azt jelenti, hogy együtt maradunk. Hirtelen ellazulok és megcsókolom. Ha eddig a vissza fogottság és finomság példaképe voltam, akkor most gyökeres fordulatot vettem. Kit érdekel a romantikus filmekben bemutatott apró, lassú csókok? Nem vetem meg őket, de ez…konkrétan minél közelebb akarom magamhoz tudni, nem akarok lélegezni, nem akarom elengedni. Mert nekem igenis itt a helyem.

A szemeibe nézek és szokatlanul kellemes mosoly terül szét az arcomon. Az órámra pillantok…hirtelen az állam alá nyúl és mindent újra kezdünk.

Számunkra az idő megáll, pedig 5 perccel múlt nyolc.

 

Vágy

2013 október 27. | Szerző: Faith

Vágyunk dolgokra. Hol kicsikre, hol nagyokra. Általában olyan dolgokra, amik nem, vagy csak nagy szerencse által válnak valóra.

Ugye milyen jó lenne akárcsak egy kicsivel is gazdagabbnak lenni? Vagy vékonyabbnak? Vagy vonzóbbnak? Vagy okosabbnak? Vagy idősebbnek? Néha pedig jó lenne, ha a felnőtt lét terhe nem nyomná annyira a vállainkat és taszítana előre, ha még gyerekek lehetnénk.

De valljuk be: a lottó ötös, az időutazás vagy az örök fiatalság megnyerésének az esélye igen csekély. Ellenben azokkal a dolgokkal, amik befolyásolásához van hatalmunk (teszem azt lefogyunk, kilövetjük a fülünket, vagy csak egy apró dolgot változtatunk meg magunkon).

Ahogy múlik az idő, egyre több dolgot akarunk és egyre több dologról hisszük azt, hogy lehetetlen. Pedig néha csak annyit kellene tennünk, hogy felismerjük (ha nem is minden, de): bármi lehetséges. Ha hinnénk önmagunkban, ha adnánk egy esélyt a szívünknek -ami nem mellesleg minden fájdalom, baj és kínos pillanat, ugyanakkor öröm, siker és szerelem forrása is- és kockáztatnánk. Ha felmernénk vállalni akik vagyunk, és nem érdekelne, hogy mások mit gondolnak, mi lenne a helyes választás az életünkben, akkor garantálom, hogy a vágyainkkal teleírt lista felét kipipálnánk.

Mert legtöbbször csak rajtunk múlik, mit adunk meg magunknak az életünkben.

Csend

2013 október 10. | Szerző: Faith

Az életünk nem áll másból, minthogy várunk valakire vagy valamire. Várjuk, hogy értünk jöjjenek suli után, hogy a tanár kiválassza a legújabb áldozatát, hogy jöjjön a busz mielőtt még elkésnénk, hogy megjöjjenek a leleteink vagy kijöjjön valaki a műtőből, ahol éppen az egyik szerettünket műtik…

A legtöbben mégis arra várunk, hogy jöjjön valaki az életünkbe, aki mindent megváltoztat: reményt ad, örömöt, szerelmet, célokat…  Aki miután az életünkbe lépett soha nem megy el. Várjuk a tökéletes pillanatot, amikor bevallhatjuk a másiknak az érzéseinket, a hibáinkat, a múltunkat.

De ehelyett a vége mindig az lesz, hogy kemény leckét kapunk: semmi sem tart örökké. És ami mégis, az vagy hazugság, vagy kemény küzdelmek és sok idő után érhető el.

Igazából nem is maga a várakozás, és nem is a bizonytalanság a legnagyobb probléma, hanem maga a csend az, ami a leginkább nyomaszt. Mert senki sem szól, semmit sem hallunk, nincs ami elterelje a figyelmünket. Csak a saját gondolataink vannak, érzéseink, amiket se cáfolni, se megerősíteni  nem tudunk.

Mi persze állandóan a legrosszabbra gondolunk, az őrületbe kergetve magunkat és másokat.

Bárcsak lenne egy gomb, ami mindent kikapcsol! Vagy egy forgatókönyv, ami szerint cselekedhetünk ilyen pillanatokban, esetleg tudnánk, hogy mi fog történni velünk.

De nem, sajnos ilyen nincs. Csak a barátaink vannak, akikre mindig támaszkodhatunk… Akik zajt kreálnak a csendből.

A Sötét

2013 október 5. | Szerző: Faith

Kiskorunk óta félünk a sötéttől. A takaró alá bújunk és minden részét magunk alá gyűrjük, a nagyobb plüssállatokat magunk mellé tesszük védő falként, míg a kedvenceinket magunkhoz szorítjuk, hogy a legnagyobb biztonságban érezzük magunkat.

Mert a sötétben szörnyeket látunk és hallunk…a legkülönfélébb alakban jelennek meg, csakhogy minket megijesszenek. És hiába kérjük meg a szüleinket, hogy nézzenek be az ágy alá, az ajtó vagy a függöny mögé: ők nem láthatják őket, a mi szörnyeink valamiért félnek a szüleinktől.

Általában kicsiként és sokszor felnőttként is ilyen számunkra a sötét: magányos, kilátástalan, ijesztő…

De mi lenne ha máshogy látnánk a sötétet? Mi lenne ha inkább a lehetőségek tárházát jelentené?

Mert a sötétben senkit nem érdekel, hogy hogy néz ki a másik, hogy a szomszéd megvette a legújabb hiper-szuper fűnyírót. A sötétben nincs meg az a korlátoltság, mint világosban.

Ha éjszaka van, lehetünk felfedezők, orvosok, mehetünk Párizsba vagy randevúzhatunk Rómában…lehetünk akárhol, akárkik. Nincs múltunk és jelenünk, se aggodalmaink a jövőnk miatt.

Amit számunkra az éjszaka sötétje tud nyújtani az a vigasz, a remény, a vágyak…És ez segíthet abban, hogy reggel felkeljünk és megvalósítsuk az álmainkat.

Eltűnnék

2013 október 5. | Szerző: Faith

Néha szeretnék eltűnni. Csak úgy láthatatlan lenni, hogy ne tudja senki, hogy egyáltalán vagyok. Akkor senki sem bántana, nem lenne szerelem sem az azzal járó csalódás, nem lennének elvárások és kötelezettségek, nem lennének sztereotípiák, hazugságok és igazságok…Nem történne semmi jó és nem lenne veszíteni valóm sem.

Nem kellene minden nap megküzdenem azzal, hogy egyszer régen, amikor még nem voltam tizenhárom sem, meghoztam egy döntést, amivel sok embert megbántottam.

Nem érezném, hogy a fél életemet hazugságokra alapoztam, mert féltem szembenézni az igazsággal és elfogadni azt.

Nem érezném azt a hatalmas űrt a mellkasomban, a szívem helyén, ami egy feketelyukra hasonlít: mindent elnyel és sohasincs tele. Nem kellene próbálkoznom, hogy eltüntessem, mert nem létezne!

Jó lenne a semmi…egy ideig.

Aztán észrevenném, hogy másoknak mennyi érzésük van: öröm, bánat, szeretet, gyűlölet, szerelem…érzések, amik minden negatívummal és pozitívummal együtt járnak. És rá kellene jönnöm, hogy hiába taszítanak a mélybe vagy juttatnak a csúcsra, szükségem van az érzésekre, hogy tudjam: létezek. Hogy nem csak a testem működik, nemcsak egy üres szekrény vagyok, amit mindenki a kedve szerint nyitogathat, pakolhat bele és vehet ki belőle dolgokat.

Nekem tudnom kell, hogy élek, mert amíg létezem a kezemben van a lehetőség, hogy megváltoztassam az életemet.

Mosoly, séta, lapát

2013 október 4. | Szerző: Faith

 

Általában, ha valakire dühös vagyok – sétálok. Ha valamiért ideges vagyok – sétálok. Első randikon – sétálok. Ha gondolkodni akarok – sétálok. Télen-nyáron, esőben-hóban, magassarkúban-edzőcipőben, éjjel-nappal…Olyan mindegy, hogy mikor-hol-miben-meddig, csak sétálhassak. Ez az egyik legnagyobb függőségem. És általában beválik.

Bekapcsolom a zenét, maximumra tekerem a hangerőt, és neki megyek a világnak – bár néha az emberi hülyeségtől inkább már a falnak mennék neki – hajnali egykor.

Ritkán, de előfordul, hogy már kiakasztom a környezetemben élőket az állandó séta-mániámmal. Nem mintha nem tudnék tíz percig egy széken megülni…Csak néha úgy érzem, hogy a saját testem a börtönöm. A börtönőr folyton változik: néha a média, néha a barátaim és a családom vagy éppen a társadalom elvárásai börtönöznek be; de a legtöbbször én magam vagyok az őr, mert elvárom magamtól, hogy minden sztereotípiának megfeleljek.

Ez gyakran már-már olyan érzés, mintha klausztrofóbiás lennék a saját testemben. Nem kapok levegőt, nem tudok gondolkodni, a fejemben a néha értelmes mondatok egymás szavába vágva kiabálnak, ide-oda röpködnek, nagyot csattanva csapódnak egymáshoz, mint az atomok. Nincs reset gomb, nincs egyszerűen kivehető aksi, nincs semmi, amivel ezt egy másodperc alatt lelehetne állítani.

Szóval marad a séta…

De mi van akkor, ha már ez sem segít? Ha az a valaki, akire dühös vagyok (és ez azon alkalmak egyike, amikor jogosan), még rá is tesz egy lapáttal? Na akkor van az, hogy az általában csendes és türelmes énem Hulk-ká változik és minden elképzelést a szende, jó kislányról porrá zúz.

Mert néha a szép, kedves szavak már nem segítenek. Egyszerűen lepattannak a másikról, mintha a falnak beszélnél. Ezért hát kitörsz és mindent ráborítasz a másikra. Ő meg csak néz rád, és úgy tesz, mintha nem értene semmit. Még egy aprócska könnyet is képes magából kisajtolni, csak hogy bűntudatod legyen. Hát, bal lábbal kelt fel, mert ez most az egyszer nem működik. Amikor ezt Ő is látja, akkor hirtelen vissza vág. Mindennek elhord, mindent a fejedhez vág, még azt is, amiért már egyszer bocsánatot kértél.

 

Hogy mi a bűne? Barátság címszó alatt kihasznál, hazudozik, megjátsza magát. És hogy veled mi van? Az nem nem fontos.

Ez barátság? Ugyan már! Ez semmi, nulla, zéró. Nem áll melletted, csak kihasznál és még bűntudatod is lesz, amikor szeretnéd valamire megkérni. Tudod mit kell ilyenkor csinálni? Rá mosolyogni és elsétálni…De előtte leütni egy lapáttal. 😉

A tökéletes pillanat

2013 október 1. | Szerző: Faith

Terveket szövögetünk… Hisszük, hogy a nagy dolgok csak akkor történhetnek meg velünk, amikor készek vagyunk rá. Akkor ismerkedünk meg a Nagy Ő-vel, amikor a legszebb ruhánkban, a legdrágább cipőnkben, a legjobban sikerült sminkünkben, ellenállhatatlan parfümfelhőbe burkolózva lépünk ki az utcára. Már jó előre eltervezzük, hogyan esünk orra “véletlenül” pont mellette – persze csak finoman és nőiesen -, hogyan fog minket elkapni, mennyire hálásak leszünk neki, amiért megmentett minket egy újabb orrplasztikától, hogyan fog minket AZONNAL megcsókolni, hogyan vall nekünk szerelmet, mi pedig – egy kis kéretés után – hogyan ugrunk kecsesen a karjaiba, hogy utána hazavigyen minket a hajunkon megcsillanó nap fényében sütkérezve…

Aha, egy frászt! Mi történik, amikor szétment hajjal, lefolyt sminkkel, bőrig ázva és beázott cipőben igyekszünk haza a zuhogó esőben? Naná, hogy akkor találkozunk Vele, akinek a figyelmét már egy hónapja próbáljuk magunkra  irányítani.

És mit csinálunk abban a percben? Persze hogy átkozzuk magunkat, amiért nem vízálló sminket használtunk; az időjárást, amiért most lett szeszélyes; a divattervezőt, amiért nem tervezett vízállóbb ruhát; a rádiót, amiért nem kapcsolta be magát az időjárás-jelentéskor; vagy bárkit, aki él és mozog, amiért nem szólt, hogy esni fog és persze a sorsot, amiért most kellett ilyen csúnya tréfát űznie velünk.

És mit tud tenni az ember lánya, amikor elázott kutyának érzi magát?

Megpróbálunk lehajtott fejjel, arcunkat eső áztatta hajunk mögé rejtve, szinte lábujjhegyen járva, átázott cipőnk cuppogását tompítva elsurranni Mellette… Persze, hogy akkor vesz észre! Nem akkor, amikor a tükör szerint is elfogadható külsővel, ezer wattos mosollyal, szempillát rebegtetve megyünk vele szemben. Túl szép is lenne!

És mialatt igyekszünk a legáttetszőbbek lenni, azon  gondolkodunk, hogy Ő vajon mit gondolhat? Észre vett minket? Ránk ismert?

Reménykedünk benne, hogy nem. Olyan erősen reménykedünk, akarjuk, hogy kezdjen el egy autó dudálni, dörögjön az ég, jelenjen meg Chuck Norris vagy csak hisztizzen egy gyerek maximum hangerőn… A lényeg, hogy történjen bármi, ami akár egy percre is, de elvonja rólunk a figyelmet!

Mégsem történik semmi… A föld sem nyílik meg, a szél sem fúj el, de a jóságos tündérkeresztanya sem jelenik meg, hogy kihúzzon minket szorult helyzetünkből.

És akkor végignéz rajtunk… Igazából nincs sok látni való: a ruhánk ránk tapad, a kabátunk a nedvességtől nehezen lóg, a vakolat se takar már sokat, ráadásul a hajunk is előnytelenül nagynak mutatja a fejünket. És amikor már azt hisszük, hogy a durván odavetett “mit bámulsz?” használt és végre leráztuk, megkérdezi, hogy nem állunk-e be az esernyője alá…

Az utolsó csók

2013 október 1. | Szerző: Faith

Jó reggelt csók, szeretlek csók, szép napot csók, ne sírj csók, tetszel csók, maradj velem csók, vigyázz rám csók… Az ágyban, az ajtóban, a fürdőben fogmosás közben, a zuhany alatt, a barátok között-mellett-mögött… Mert jól nézel ki, mert rád gondoltam, mert csábítasz, mert kék felső van rajtad, mert süt a nap, mert kék az ég, mert zöld a fű, mert piros a lámpa… Rengeteg helyen csókolózunk, rengeteg mindent elmondva ezzel a másiknak talán szavakkal nem is tudnánk kifejezni azt a rengeteg félelmet, szomorúságot, örömöt és szeretetet, amit egy csókkal elárulunk.

 

Használhatjuk fegyverként, jutalomként vagy csak állapot jelzőként.

Előre megtervezhetjük, hogy kinek, mikor és hol adjuk az elsőt, a másodikat, a harmadikat… De az utolsót soha sem tervezzük el. Nem is akarjuk, hogy legyen utolsó. Minden nappal egyre többet és többet akarunk belőle, hevesebbet és gyengédebbet.

Egyszer mégis megtörténik, és mi nem is tudunk róla. Talán, ha jobban figyelnénk a másikra, ha jobban megbecsülnénk az eddig kapott csókokat, akkor nem történne meg. Talán akkor, ha nem akarnánk mindig többet, mint amit kapunk, sohasem fogynánk ki belőlük.

De az önzőségünknek, féltékenységünknek, a tökéletesre való törekvéseinknek hála el jön az utolsó csók ideje is. Otthon, a villamosmegállóban, a bankban, az étteremben, a liftben, a pályaudvaron… Reggel, délben, délután, este, éjfélkor, hajnalban… Mert már nem érzek semmit, mert szabadságra vágyom, mert magadhoz láncolsz, mert nem törődsz velem, mert megcsaltál… Mindegy hány éves vagy, hol dolgozol, kik a szüleid, hány barátod van vagy hogy szereted-e a spenótot.

Egyszer csak…megtörténik. És egy világ szakad benned ketté, amikor rájössz: az volt az utolsó.