Everything is OK
2014 február 9. | Szerző: Faith
Túl vagyok Rajta…
Sok problémát megoldottam, sok kihívást teljesítettem…
Tudom, hogy számos dolgot elfogok rontani, hogy csomó mindent fog elém tolni az élet csupán azért, hogy el ne felejtsem: a sors gondol rám és néha szívatni akar, mert szeret…rajtam röhögni, amikor elesek a saját lábamban.
És hogy én mit csinálok?
Általában esetlennek érzem magam és szerencsétlennek,
nincs kedvem kikelni az ágyból, találkozni emberekkel és tettetni, hogy van még önbizalmam.
Mégis ahelyett, hogy szitkokat szórok Istenre, vagy a legfelsőbb hatalmakra, az élettel együtt nevetek.
Mert ha jobban meggondolom és egyet hátra lépek, tényleg vicces! 😀
Minden összejön
2014 február 9. | Szerző: Faith
Meg van az az érzés, amikor minden összejön egy nap alatt?
Amikor minden apró hibádba belekötnek, amikor a telefonod egy gombra sem reagál, amikor futsz, hogy elérd a buszt, de nem hogy lekésed, még el is esel a mozgólépcsőn felfelé menet?
Amikor mindened fáj kilenc óra munka után, amikor a barátaid nem értik meg, hogy hajnalban kelsz, hogy beérj dolgozni, és este már hulla vagy elmenni bulizni; és még a tussal sem tudsz egyforma vonalat húzni, hiába próbálod hatodszorra is?
Amikor a suliban közlik veled, hogy nyolcszáz oldalt kell megtanulnod abból a tantárgyból, amire nem tudsz bejárni, mert a suli annyira naaaagyon tekintettel van rád, hogy egy időben két órát is berak egy nap?
És az a srác, akinek tetszel? Elméletileg hiányzol neki és imád veled lenni, azt mondja, hogy siet és várj rá, majd – micsoda meglepetés! – felültet.
Ilyenkor eldobnál minden könyvet, kütyüt és sminkecsetet a kezedből csak hogy üvölthess, vagy elmosolyodnál és mindenkit elküldenél egy sokkal melegebb éghajlatra.
De tudod mit? Vedd fel a futócsukád vagy a tánccipőd, nyomd be a kedvenc zenelistádat és hagyj ott mindent és mindenkit. Zárd ki a stresszt egy kis időre és mosolyogj. Igen, aproblémák megvárnak, a szavak nem másznak ki a könyvekből, hiába rakod este a párnád alá, a számlákat be kell fizetned, a srácok átfognak verni, a számitástechnika nem fog működni. Nem mennek sehová.
Szerinted melyik a jobb: ha idegesíted magad amiért nem csak hogy nem jutsz előrébb, de még teszel két lépést hátra; vagy ha pár óra erejéig lazítasz és nem pazarlod az energiád feleslegesen? Töltődj fel, élvezd egy kicsit, hogy süt a nap, hogy esik az eső, hogy levegőt veszel – még ha egy kicsit szmogosat is.
Búcsú
2013 december 20. | Szerző: Faith
Azt hiszem, hogy ideje elbúcsúznom tőle.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy maradjon. Ha őszinte akarok lenni, nemcsak, hogy nem nyitottam felé, hogy nem engedtem meg, hogy kötődjön hozzám, de még el is üldöztem.
Nem érzem, hogy veszítettem volna bármit a nagyobb tapasztalaton kívül. Nem veszítettem szerelmet, főleg nem egy életre szólót. Igaz, vele repültem a legközelebb a Naphoz…eddig. Talán fájt, amikor lezuhantam, de közel sem annyira, mint az elmúlt tizenkilenc évem. Bár ezt két-három hónapja még nem így gondoltam.
Akkor azt hittem, hogy ennyire még senki sem bántott meg. De ma, most, ebben a percben rájöttem, hogy ez nem igaz. Bántottak már meg, vasöklökkel vertek szét bennem minden reményt, minden gyermek álmot. Hat évvel ezelőtt a megmaradt darabokat összeszedtem és féltett kincsként őriztem széthullott szívemben.
Próbáltam mindent újra összerakni, de a ragasztó nem akart megszáradni, újra és újra szétesett a kezeimben. Egy idő után jobb ragasztókat használtam, de elkövettem egy nagy hibát: mások kezébe adtam. Mosolyogva néztek rám, és biztosítottak róla, hogy jó helyen lesz náluk.
Szavak, szavak…mindig bedőlök nekik. Éveken át néztem, ahogy összeroppantják egy mozdulattal, és nem tettem semmit. Azt hiszem, hogy elveszítettem a reményt, hogy valaki anélkül tud a kezében tartani, hogy ne pusztítson el mindent.
Nem akartam érezni, hogy minden egyes alkalommal valamit elveszítek, hogy halványodom. Ezért azt tettem, ami nem járt túl nagy fájdalom: én magam törtem szét, vágtam a falhoz, tapostam el, égettem fel. Meghalt, eltűnt, elporladt, elpusztult…megszűnt létezni a Remény, a Hit, az Álom. A Bűntudat, a Fájdalom, az Üresség megmaradt.
Ott ültem a hamvaim mellett és nem éreztem semmit. Csak bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Nem ünnepelni akartam, hanem temetni. Valamit elveszítettem, valamit, ami tegnap még fontos volt és számított.
Hát fogtam egy ásót és eltemettem a múltat. Eltemettem a barátokat és az ellenségeket, a célokat, amiket feladtam és elértem, a fáradtságot és az energiát, a gyűlöletet, a fájdalmat. Azt hiszem, eltemettem magamat, mindent ami voltam és ami akartam lenni. Nem jelöltem meg, senkinek nem kell tudnia, hogy hol voltam, még én sem akarom tudni. Nem akarok hátra nézni, csak előre.
Mikor utoljára visszanéztem, hogy könnyek nélkül elbúcsúzhassak, valami megcsillant a földön. Egy darab volt belőlem, ami nem akart elpusztulni, egy aprócska fénylő darab. És akkor egy könnycsepp legördült az arcomon…lehet, hogy nem vagyok már az, aki voltam, de egy részem sohasem fog megváltozni, bárhogy is igyekszem elnyomni.
Lehet, hogy nem tudok hinni a szerelemben…Lehet, hogy nem reménykedem abban, hogy holnap minden szebbe lesz…Lehet, hogy nem álmodok varázslatról…De mindig feltétel nélkül fogom szeretni azokat, akik elkapnak, mikor túl közel kerülök a Naphoz.
Péntek 13
2013 december 14. | Szerző: Faith
Általában szeretjük a pénteket. Hiszen ez az utolsó nap, emberek! Nem kell többet a héten korán felkelni és órákat utazni a sötétben, csak hogy eljussunk az iskolába, a munkahelyre. Mivel nem kell másnap igába hajtani a fejünket, nyugodtan megengedhetjük magunknak, hogy sokáig nézzünk TV-t, olvassunk vagy elmenjünk szórakozni a barátainkkal.
De mi van akkor, ha a péntek 13.-ára esik? Ha megkérdezünk pár embert – főleg idősebbeket – vannak, akik történeteket suttognak és ijedt szemekkel merednek ránk.
A tizenhárom alapból szerencsétlen szám (például nincs a szállodákban 13. emelet, az utolsó vacsoránál tizenhárman ültek az asztalnál, Ázsiában a 4-es szám halálos, ezért a 13-astól is félnek, hiszen ennyi a számjegyek összege, stb.); az ókorban pedig pénteken tartottak minden kivégzést, pénteken feszítették keresztre Jézust, azt mondják, hogy a pénteken született állatok betegek lesznek, a pénteken varrt ruha pedig szét foszlik. Sokan babonásak, lóherés medált vagy lópatkót vesznek, ha pedig esik az eső egy ideig hagyják magukat elázni, hogy a balszerencsétől megszabaduljanak. Persze vannak szkeptikusok, akik szerint ezek csak kitalációk, tudományosan be nem bizonyított dolgok. Vajon kinek van igaza?
Emily az órájára nézett. Hajnali fél öt. A fájdalom ébresztette fel, már megint. Megpróbálta a bal lábát kinyújtani, de amint megmozdult belehasított a derekába a fájdalom. Egy hete érezte, hogy nincs valami rendben, tegnap pedig észrevett egy puklit a gerince tövében. Kemény volt és fájt. Nem bírt ülni, állni, menni, feküdni. És tegnap még be is lázasodott pedig két napja úgy érezte, hogy a gyógyulás útjára lépett. Úgy tűnik, tévedett.
“El kellene mennem az orvoshoz.” – gondolta, és – habár nem szívesen – lassan, nyugger-néni tempóban felöltözött, és elindult.
Kinn hűvös volt, de a rendelőben már meleg. Mindenhol karácsonyi díszek, koszorúk és fénycsövek, elhitetve a betegekkel hogy biztonságban vannak. Ha náthás lett volna, talán át tudták volna verni, de a szagok túlságosan is emlékeztették rá, hogy hol van és miért jött.
Őt szólították. Az arca megvonaglott a fájdalomtól, ami a felállással járt. Ahogy belépett a rendelőbe legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. Az orvosa helyett egy, a húszas évei közepén járó, frissen diplomázott és borotvált helyettes ült.
– Jó reggelt, miben segíthetek? – nézett fel a papírok közül azokkal a kék szemeivel.
– Ööö fáj a gerincem. Illetve a gerincem…legalsó része. És lázam is van. – dadogta a lány.
-Kérem vetkőzzön le. – állt az orvos Emily mögé.
– Azt hittem, előtte meghív egy italra. – motyogta a lány miközben elfordult, hogy lehúzza a nadrágját. Lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, vagy a doki tényleg kuncogott? Igazából mindegy is, a helyzet így is elég gáz. Szinte bele bizsergett, ahogy a férfi a bőréhez ért. Nem is emlékezett rá, hogy mikor ért hozzá valaki ennyire figyelmesen, még ha csak kötelességből is tette az illető. Pedig nem bánta volna, ha lett volna valakije, akihez haza mehet egy fárasztó nap után. Vagy akit felhívhat az éjszaka közepén. Vagy…annyira elkalandozott, hogy szinte meg sem hallotta a kérdéseket, amiket az orvos intézett hozzá.
– Ez fáj? És itt? Merre sugárzik a fájdalom?
A hosszúnak tűnő és elég kényelmetlen vizsgálat vége egy út volt a kórházba röntgenre.
– Vigyen magával hideg élelmet és egy jó könyvet. -afféle utolsó tanácsok az útra egy dokitól.
Hát, ezekre mind nem volt szüksége, ő volt az első aki odaért. A következő orvos egy idősebb férfi volt, aki nem is a pácienseihez, hanem inkább fejük tetejéhez, vagy adott esetben a hasukhoz beszélt. A rétor szerepét sokkal inkább az asszisztense vette át, aki megkérte a lányt hogy feküdjön fel az asztalra és húzza lejjebb a nadrágja derekát. Emily nem is hallotta, amikor az orvos mögé lépett, csak annyit érzett, hogy egy kéz durván megnyomorgatja a pukliját.
– Ezt azonnal műteni kell. – jelentett ki és leült az asztala mögé.
Emily a fájdalmai ellenére szinte lepattant az asztalról és az orvos elé állt.
-Miért? Mi ez? – kérdezte kétségbeesve. Az orvos szinte rá sem figyelt, diktált valamit az asszisztensének, olyan szakszavakat használva amiket az orvosin tanult nő sem igazán tudott leírni, így a lánynak esélye sem volt, hogy megértse.
– Mi a bajom? Miért kell műteni? – kérdezte újra, szinte fuldokolva a pánikban. Nem, nem, nem, ez nem történhet meg vele! Ez csak egy duzzanat, egy egyszerű, pár nap alatt elmúló duzzanat.
– Egy tojás nagyságú gennyes cisztája van, amit azonnal ki kell vágni. – jött az egyszerű, tömör és szenvtelen válasz. Hát ez nagyszerű! Az orvosoknak nem tanítanak valami megnyugtató beszédet? Mert ettől rohadtul nem lett se okosabb, se nyugodtabb. Egyre jobban pánikolt és ha még ez nem lett volna elég, még a könnyei is patakokban folytak. Hogy a fájdalom vagy a tudatlanság ríkatta meg így, azt nem tudta. Csak abban volt biztos, hogy a pokolban még nem járt, és ha lehet, még nem akarja betenni oda a lábát.
Bármilyen erősen is csípett magába, próbált mély levegőt venni, nem segített: az ágyát előkészítették, a beutalót megkapta. Nem menekülhetett el.
A következő orvos azt a csokis axe dezodort használta, amitől még az angyalok is bűnbe esnek. Ez a gondolat egy halvány mosolyt csalt a lány arcára. Hihetetlen, hogy a pánikroham küszöbén még képes ilyenre gondolni. Ez a doki kedvesebb volt, és mint kiderült türelmesebb is. Elmagyarázta a lánynak, hogy most nem fogják megműteni, két okból is: 1. mivel a lánynak hamarabb besűrűsödik a vére mint másoknak, nagyobb az esélye hogy vérrög képződik; 2. a gyulladás miatt nem tudják még meg műteni. DE! Hogy a gyulladás lelohadjon, muszáj nekik helyi érzéstelenítő segítségévek felvágniuk is kitisztítaniuk a cisztát, hogy majd három hónap múlva altatva műthessék.
Ha azt mondom, hogy a Emily pokoli kínokat élt át a beavatkozás során, akkor nem túlzok. Olyan érzékeny volt az a terület, hogy hiába bírta a tűt vagy a vérvételeket, sikítozott az egész procedúra alatt. Érezte, ahogy a szikével belé vágnak…ahogy kitisztítják a fertőzéstől a cisztát…ahogy betadint öntenek bele…ahogy egy gumiszalagot raknak a sebbe, hogy ne tudjon összeforrni…majd ahogy leragasztják. Az egész nem tartott tovább 10 percnél, de számára olyan volt, mintha egy örökké valóságig belülről égne. Az asztalt szorította, sikítozott és a könnyei már tócsát alkottak a fejénél.
Mindenki azzal biztatta, hogy el fog múlni, a nehezén már túl van, nagyon jól csinálja…de ő szinte meg sem hallotta. Próbált rá jönni, hogy mit tehetett, amiért vele történik az ilyesmi? Sok hibát vétett, nem mindig volt rendes és türelmes, de ez a büntetés akkor is sok volt. Ő csak békére és biztonságra vágyott, nem pedig egy gyulladt cisztára.
Felöltözött, elvette a gyógyszereit és könnyes, piros arccal kiment a váróterembe. Senkit nem látott ott, pedig az előbb még húsz ember ült ott. Lehet, hogy a sikítozása űzte el az embereket? Utólag belegondolva olyan volt az egész, mint azokban a démonűzős filmekben. Csak őt egy ciszta szállta meg.
Tudományosan bizonyított vagy sem, nem minden péntek 13.-a szerencsés. És néha az életünkben gyakran jön el a péntek 13.
5 perc
2013 október 29. | Szerző: Faith
Néha nem is vesszük észre, hogy milyen kevés idő alatt mennyi érzelem, gondolat ölt alakot. Néha óráknak tűnnek a pillanatok; főleg akkor, ha egy sorsfordító esemény következik be.
Mellettem ül és engem figyel. Még mindig… Nyolc óra, és nem csinál semmit, csak figyel. Be van csukva a szemem, ebben mégis halál biztos vagyok.
Igazából ez kellemetlen és ijesztő. Nem szeretem, ha néznek és ezt pontosan tudja ő is. Azt meg végképp ki nem állhatom, ha néznek és mindent látnak. Olyan, mintha meztelen lennék, mert minden gondolatom, bűnöm, döntésem, múltam és jelenem már nem csak az enyém, nem csak én tudok róla, hanem más is. Méghozzá az a személy, akinek ezeket nem kellene feltétlenül tudnia.
Az az egyik legrosszabb, hogy Ő tényleg látja, és nem csak azért, mert van két szeme nagyjából ugyanannyi távolságra az orrától, hanem azért is, mert én akarom, hogy lássa. Azt akarom, hogy lássa a valódi énemet, amit rejtegetek mindenki elől – néha még magam elől is.
Akarom, nem akarom…azt hiszem, hogy egy kicsit ellentmondásos vagyok…De hát Istenem, nőből vagyok! Akarom, hogy tisztában legyen mindennel, hogy menjen el, hagyjon el magam miatt, mert neki így jobb lesz. De nem akarom, hogy kilépjen az életemből, mert…mert.
A másik legrosszabb és egyben legfélelmetesebb dolog az, hogy nem tudom mit látnék az arcán, ha kinyitnám a szemeimet. Undort? Dühöt? Csalódást? Közönyt? Ha mindezt látnám egyszerre, azt hiszem, hogy nem élném túl. Nem bírnám elviselni, hogy mindent megmutatok, mindent ami én vagyok és pont emiatt tekintene úgy rám mint egy szörnyetegre.
Azt mondják, a rossz dolgokat úgy kell felfedni, mintha letépnénk egy ragtapaszt. Csak gyorsan, hogy ne fájjon. Az illető, aki ezt állította, tuti hogy pasi volt. Az igazság inkább hasonlít a gyantázáshoz, mint egy egyszerű ragtapasz leszedéséhez! És én mégis úgy gondolom, hogy bármennyire is jobban fáj, ha lassan csinálom, nem fogok semmit sem siettetni. Át akarom élni minden érzelmet ebben a pillanatban. Hogy mazochista vagyok-e? Ez nem vitás.
Na jó, most már látni akarom. Szóval kinyitom a szemeimet és… meglátjuk mi lesz. Az ő kezében van az életem, rajta áll, hogy mit kezd vele.
Az arca elgyötört, egyáltalán nem olyan, mint a filmekben. Nem természetfeletti, nem varázslatos…na jó, az ellenállhatatlan cím megilleti, de azt hiszem, hogy ez az én egyéni véleményem. De vissza térve az arcára (azt leszámítva, hogy mit jelent számomra ): csak egy arc. Csak egy ember, akinek vannak saját gondolatai és céljai. Egy felnőtt, aki még keresi az elfeledett gyerekkort. Egy férfi, akinek nem egyszer törték össze a szívét, és azt mondta, hogy mindannyiszor én tettem. De akkor még nem ismert, most viszont tud rólam mindent. Csak rajta áll, hogy elhiszi és megőrzi-e a titkomat. Nem ítélném el, ha minden férfit óvatosságra intene velem kapcsolatban.
Számomra elképzelhetetlen, amit most ő érez. Az arca borongós és szomorú, és azt hiszem, van rajta egy kis megkönnyebbülés és diadal is…de miért nincs meglepve? Hiszen most olyan dolgokat is elmondtam, amiknek a létezéséről én is csak most szereztem tudomást. Legszívesebben megkérdezném, hogy miért vág ilyen arcot, de nem tudok kinyögni egy hangot sem.
Lehet, hogy ez az egész, legyünk-őszinték-azzal-akit-szeretünk dolog rossz ötlet volt. Miért nem tudok néha csöndben maradni? Azt hiszem le kellene lépnem, mielőtt még kínosabb lesz a helyzet…
Mégsem állok fel, hiába nehezedik ránk a csend olyan lassan, hogy mi azt fel sem fogjuk, csak akkor, amikor már túl késő. A csend tulajdonképpen olyan, mint egy kígyó. Gyilkos. Először beméri az áldozatát, majd lassan felé kúszik és lecsap. Nem vesszük észre, mert megannyi gondunk, mint a fűszálak a földben eltakarják előlünk a veszélyt. Talán megérezzük, hogy valami készülődik, de hiába – mégsem futunk el, mert túl magasan hordjuk ahhoz az orrunkat, hogy észrevegyük és beismerjük: félünk. Mindentől, de leginkább attól, hogy igazán éljünk, hogy kockáztassunk és hibázzunk.
Érzem, ahogy a kígyó lassan kezd a lábamon feltekeredni, hogy a végén megfojtson. De én nem fogom hagyni; most az egyszer nem!
A szemébe nézek és felállok. Még mindig nem csinál semmit, és ezzel kezd az őrületbe kergetni. Tegyen már valamit, könyörgöm! Kiabáljon, nevessen, fogja a fejét, sóhajtson vagy tartson vissza; csak tudjam, hogy nem hagyja hidegen, amit eddig mondtam. Bár azt hiszem, hogyha arra vágyom, hogy vissza tartson, akkor nem is akarom, hogy elhagyjon. Csak húzom az időt.
Nagy nehezen ráveszem magam, hogy megforduljak; és bár tudom, hogy életem minden percében utálni fogom magam, megindulok az ajtó felé.
És ekkor valami megállít…
“Sajnálom.” Ennyi. Csak egy szó, amit igazából nem is értek, hiszen nincs mit sajnálnia, maximum azt, hogy ilyen idióta és drámai vagyok. Talán sajnálja azt, hogy a mi kapcsolatunk ennyire viharos volt, mind a kettőnknek fájdalmat, dühöt és csalódást okozva. Talán sajnálja, hogy nem tud jobb belátásra bírni, hogy ilyen hamar feladom, és döntök anélkül, hogy Őt is megkérdezném.
Visszanézek rá, és elhiszem, hogy sajnálja. Habár a szemei csukva vannak, úgy érzem, hogy minden idegszálával rám figyel. Fogalmam sincs, hogy most mire gondolhat. Lehet, hogy vissza pörgeti a fejében az elmúlt időszak minden negatív és pozitív emlékét. Lehet, hogy épp arra gondol, hogy mennyi időt elpazarolt rám, miközben nálam jobbat is talált volna. Vajon megakadályozta volna, hogy elmondjam amit akarok, ha tudja, hogy az üzenetem mögött több rejlik egy egyszerű “Találkozzunk.”-nál? Képes lesz valaha is megérteni, hogy bármennyire is nehezemre esett el kellett neki mondanom? Nem csak azért, mert még senkinek nem beszéltem erről, hanem azért is, mert úgy éreztem, vele szemben így tisztességes.
Legszívesebben – amellett, hogy elfutnék mindent magam mögött hagyva- mondanék neki valami biztatót, vagy legalább valami vicceset, de semmi nem jut az eszembe. Mindamellett, hogy ezzel csak megnehezíteném az elválást, kiürültem; nem tudok mit mondani. Csak meg akarom simogatni a fejét, át akarom ölelni vagy legalább megérinteni az arcát. A kezem minden parancs nélkül elindul, de félúton így is megáll. Felesleges fájdalmat okozok ezzel mindenkinek.
Szerencsére tépelődésemről Ő mit sem sejt, így legalább csak a szívem törik össze, a büszkeségem ép marad. Még utoljára szívembe vésem a vonásait…tudom, hogy soha nem fogok rajta túl lépni, és ha lesz is más, aki mellett ébredek, Őt nem felejtem el.
Hátralépek, könnyes szemeimet elfordítom és megfogom a kilincset, de…lenyomni már nem tudom. Hátulról két kéz ölel meg, mintha a szívemet ölelné. Önkéntelenül is neki dőlök; érzem a tarkómon a leheletét, hallom a szívverését. Lassan veszi a levegőt, megfontoltan, mégis a szívverése a vágtató lovak patáinak hangjára emlékeztet.
Az ajkai a fülemet súrolják…az illata körbe ölel… Emlékek szabadulnak ki a dobozból, amiről azt hittem, hogy dupla ragasztószalaggal kötöttem át: homályba burkolt szobák, eldugott sarkok egy étteremben, éjszaka a szigeten…Esküszöm, ha nem akarnám épp elhagyni, rávetném magam!
Oldalra fordítom a fejemet, de csak minden rosszabb lesz. Az ajkait látom, azokat a rózsaszín, érzéki ajkakat, amik első találkozásunk alkalmával megfogtak. Ennek az embernek minden négyzetcentiméterét ismerem, és soha nem unom meg újra felfedezni. Igaz nehezen, de ellent mondok a hormonoknak és a szemébe nézek. Ha az ajkai hatására a fülemben hallom a szívverésemet, akkor a szemei…nos, legyen annyi elég, hogy ha EKG-re lennék kötve, eszeveszetten sípolna.
“El kell mennem!” – suttogom erőtlenül és szinte könyörögve. Gondolatban már verem a fejemet a falba, hogy hogy lehetek ennyire büszke és ostoba. Annak ellenére, hogy nem akarok elmenni – és minden jel szerint ezt Ő sem akarja -, győzedelmeskedik a makacs fejem és elhúzódom tőle. Tudom, hogy megint összetöröm a szívét és a sajátomat is, de úgy hiszem, hogy jót teszek.
Hát, Ő nem így látja. Magához ránt és gyorsan, dühösen beszél. Először fel sem fogom mit mond, hiába koncentrálok. A hangja az óceán búgásához hasonlít, bár egy kissé tompa. Becsukom a szemeimet, hátha jobban tudok figyelni a szavakra és talán egy értelmes mondatot is képes leszek felfogni.
“Szükségem van rád!”
Most komolyan, kit akarok átverni? Nem akarok elmenni, nem akarom, hogy elmenjen. Utálom magam gyengének érezni, most mégis boldogan bevallom, hogy nem vagyok erős, ha ez azt jelenti, hogy együtt maradunk. Hirtelen ellazulok és megcsókolom. Ha eddig a vissza fogottság és finomság példaképe voltam, akkor most gyökeres fordulatot vettem. Kit érdekel a romantikus filmekben bemutatott apró, lassú csókok? Nem vetem meg őket, de ez…konkrétan minél közelebb akarom magamhoz tudni, nem akarok lélegezni, nem akarom elengedni. Mert nekem igenis itt a helyem.
A szemeibe nézek és szokatlanul kellemes mosoly terül szét az arcomon. Az órámra pillantok…hirtelen az állam alá nyúl és mindent újra kezdünk.
Számunkra az idő megáll, pedig 5 perccel múlt nyolc.
Vágy
2013 október 27. | Szerző: Faith
Vágyunk dolgokra. Hol kicsikre, hol nagyokra. Általában olyan dolgokra, amik nem, vagy csak nagy szerencse által válnak valóra.
Ugye milyen jó lenne akárcsak egy kicsivel is gazdagabbnak lenni? Vagy vékonyabbnak? Vagy vonzóbbnak? Vagy okosabbnak? Vagy idősebbnek? Néha pedig jó lenne, ha a felnőtt lét terhe nem nyomná annyira a vállainkat és taszítana előre, ha még gyerekek lehetnénk.
De valljuk be: a lottó ötös, az időutazás vagy az örök fiatalság megnyerésének az esélye igen csekély. Ellenben azokkal a dolgokkal, amik befolyásolásához van hatalmunk (teszem azt lefogyunk, kilövetjük a fülünket, vagy csak egy apró dolgot változtatunk meg magunkon).
Ahogy múlik az idő, egyre több dolgot akarunk és egyre több dologról hisszük azt, hogy lehetetlen. Pedig néha csak annyit kellene tennünk, hogy felismerjük (ha nem is minden, de): bármi lehetséges. Ha hinnénk önmagunkban, ha adnánk egy esélyt a szívünknek -ami nem mellesleg minden fájdalom, baj és kínos pillanat, ugyanakkor öröm, siker és szerelem forrása is- és kockáztatnánk. Ha felmernénk vállalni akik vagyunk, és nem érdekelne, hogy mások mit gondolnak, mi lenne a helyes választás az életünkben, akkor garantálom, hogy a vágyainkkal teleírt lista felét kipipálnánk.
Mert legtöbbször csak rajtunk múlik, mit adunk meg magunknak az életünkben.
Csend
2013 október 10. | Szerző: Faith
Az életünk nem áll másból, minthogy várunk valakire vagy valamire. Várjuk, hogy értünk jöjjenek suli után, hogy a tanár kiválassza a legújabb áldozatát, hogy jöjjön a busz mielőtt még elkésnénk, hogy megjöjjenek a leleteink vagy kijöjjön valaki a műtőből, ahol éppen az egyik szerettünket műtik…
A legtöbben mégis arra várunk, hogy jöjjön valaki az életünkbe, aki mindent megváltoztat: reményt ad, örömöt, szerelmet, célokat… Aki miután az életünkbe lépett soha nem megy el. Várjuk a tökéletes pillanatot, amikor bevallhatjuk a másiknak az érzéseinket, a hibáinkat, a múltunkat.
De ehelyett a vége mindig az lesz, hogy kemény leckét kapunk: semmi sem tart örökké. És ami mégis, az vagy hazugság, vagy kemény küzdelmek és sok idő után érhető el.
Igazából nem is maga a várakozás, és nem is a bizonytalanság a legnagyobb probléma, hanem maga a csend az, ami a leginkább nyomaszt. Mert senki sem szól, semmit sem hallunk, nincs ami elterelje a figyelmünket. Csak a saját gondolataink vannak, érzéseink, amiket se cáfolni, se megerősíteni nem tudunk.
Mi persze állandóan a legrosszabbra gondolunk, az őrületbe kergetve magunkat és másokat.
Bárcsak lenne egy gomb, ami mindent kikapcsol! Vagy egy forgatókönyv, ami szerint cselekedhetünk ilyen pillanatokban, esetleg tudnánk, hogy mi fog történni velünk.
De nem, sajnos ilyen nincs. Csak a barátaink vannak, akikre mindig támaszkodhatunk… Akik zajt kreálnak a csendből.
A Sötét
2013 október 5. | Szerző: Faith
Kiskorunk óta félünk a sötéttől. A takaró alá bújunk és minden részét magunk alá gyűrjük, a nagyobb plüssállatokat magunk mellé tesszük védő falként, míg a kedvenceinket magunkhoz szorítjuk, hogy a legnagyobb biztonságban érezzük magunkat.
Mert a sötétben szörnyeket látunk és hallunk…a legkülönfélébb alakban jelennek meg, csakhogy minket megijesszenek. És hiába kérjük meg a szüleinket, hogy nézzenek be az ágy alá, az ajtó vagy a függöny mögé: ők nem láthatják őket, a mi szörnyeink valamiért félnek a szüleinktől.
Általában kicsiként és sokszor felnőttként is ilyen számunkra a sötét: magányos, kilátástalan, ijesztő…
De mi lenne ha máshogy látnánk a sötétet? Mi lenne ha inkább a lehetőségek tárházát jelentené?
Mert a sötétben senkit nem érdekel, hogy hogy néz ki a másik, hogy a szomszéd megvette a legújabb hiper-szuper fűnyírót. A sötétben nincs meg az a korlátoltság, mint világosban.
Ha éjszaka van, lehetünk felfedezők, orvosok, mehetünk Párizsba vagy randevúzhatunk Rómában…lehetünk akárhol, akárkik. Nincs múltunk és jelenünk, se aggodalmaink a jövőnk miatt.
Amit számunkra az éjszaka sötétje tud nyújtani az a vigasz, a remény, a vágyak…És ez segíthet abban, hogy reggel felkeljünk és megvalósítsuk az álmainkat.
Eltűnnék
2013 október 5. | Szerző: Faith
Néha szeretnék eltűnni. Csak úgy láthatatlan lenni, hogy ne tudja senki, hogy egyáltalán vagyok. Akkor senki sem bántana, nem lenne szerelem sem az azzal járó csalódás, nem lennének elvárások és kötelezettségek, nem lennének sztereotípiák, hazugságok és igazságok…Nem történne semmi jó és nem lenne veszíteni valóm sem.
Nem kellene minden nap megküzdenem azzal, hogy egyszer régen, amikor még nem voltam tizenhárom sem, meghoztam egy döntést, amivel sok embert megbántottam.
Nem érezném, hogy a fél életemet hazugságokra alapoztam, mert féltem szembenézni az igazsággal és elfogadni azt.
Nem érezném azt a hatalmas űrt a mellkasomban, a szívem helyén, ami egy feketelyukra hasonlít: mindent elnyel és sohasincs tele. Nem kellene próbálkoznom, hogy eltüntessem, mert nem létezne!
Jó lenne a semmi…egy ideig.
Aztán észrevenném, hogy másoknak mennyi érzésük van: öröm, bánat, szeretet, gyűlölet, szerelem…érzések, amik minden negatívummal és pozitívummal együtt járnak. És rá kellene jönnöm, hogy hiába taszítanak a mélybe vagy juttatnak a csúcsra, szükségem van az érzésekre, hogy tudjam: létezek. Hogy nem csak a testem működik, nemcsak egy üres szekrény vagyok, amit mindenki a kedve szerint nyitogathat, pakolhat bele és vehet ki belőle dolgokat.
Nekem tudnom kell, hogy élek, mert amíg létezem a kezemben van a lehetőség, hogy megváltoztassam az életemet.
Oláf
2014 március 8. | Szerző: Faith
Bizonyára sokaknak ismerős főszereplőnk, az aranyos és vicces hóember, aki mindig elveszti a fejét. Vagy épp az orrát. Aki a meleg ellenére imádja a nyarat és az öleléseket… Aki nem hiszi, hogy bárki is tudna fájdalmat okozni másoknak, csak azért, hogy elérje a céljait…
Valahol, gyerekként mindannyian olyanok voltunk, mint Oláf: nem hittük, hogy van olyan, hogy lehetetlen. Nem volt olyan, hogy valami végérvényesen véget ért. Ahogyan hosszan tartó bánat sem létezett.
Szerelem? Igen, hittünk benne, hogy egyszer majd megtaláljuk azt az embert, akit rajongásig tudunk szeretni, aki nekünk adja a nyalókáját, aki homokvárat épít velünk a játszótéren, aki a délutáni alvásnál a mellettünk lévő ágyban folyatja a nyálát.
Barátság? Hittünk abban az emberben, akivel bújócskáztunk az udvaron, akivel titkos gyűléseket tartottunk a wc-ben, akivel megosztottuk minden álmunkat.
Család? Apa és anya megismerkedése tündérmese volt, minket a gólya hozott és a szombati közös ebédek, filmnézések és társasozások korszaka soha nem ér véget (de nagyi már abbahagyhatná a nyálas puszikat!).
Ellenség, idegeskedés, össze tört szív? Nem ismert fogalmak voltak, a mi kis burkunkon kívül, valahol a végtelenben, fényévekre tőlünk talán léteztek.
De a gyerekkor rég elmúlt, a mesék füstté váltak és az, ami régen láthatatlan volt számunkra, most túlságosan valós és kegyetlen…
Mégis, az élet néha az utadba sodor egy őrültet, egy Oláf-ot, aki optimizmusával és egyszerűségével megtalálja a benned elbújt gyereket.
Oldal ajánlása emailben
X